A mézeshetek után
Az 1749. február. 24-én született Mary Eleanor Bowes sokáig okkal és joggal hitte azt, hogy Fortuna kegyeltje, hiszen a korszakban sokaknak elképzelhetetlen szabadságot élvezett. Korán elhunyt, dúsgazdag apja ügyelt arra, hogy gyermeke kiváló oktatásban részesüljön, és első, tüdőbajtól szenvedő férje, John Lyon nem gördített akadályokat imádottja útjába, aki ennek köszönhetően kedvére hódolhatott a hóbortjainak. A napjait színdarabírással, naplóvezetéssel, egzotikus növények gondozásával, illetve futó afférokkal mulató dáma két kézzel szórta az örökségét, és hites ura halálakor megfogadta, hogy soha többet nem kötik be a fejét. Azonban a ravasz és gátlástalan Andrew Robinson Stoney hadnagy körmönfont ármányai ellen ő sem tudott védekezni. A nagypályás hozományvadász előbb álnéven jegyzett cikkeiben romlott-csapodár cemendeként pellengérezte ki leendő feleségét, majd egy megrendezett párbajra hívta ki a lap lefizetett-beavatott szerkesztőjét, és végül súlyos sérülést szimulált.
Csele bevált. Bowes könnyekig meghatódott a becsülete megvédéséért látszólag a Nagy Kaszás kitátott csontpofájába kacagó katona bátorságán, és mivel „meglőtt” protektora „csodás gyógyulását” égi jelnek vélte, hamar beadta a derekát. Ellágyulását később ezerszeresen megbánta: az őt nyilvánosan a renoméját megtépázó mű-idegrohamokra kényszerítő svindler sportot űzött a bántalmazásából, és addig kínozta, míg meg nem szerezte a vagyonát. Ám a napjait fogolyként tengető pária végül túljárt a kegyetlen zsivány eszén. Egy hűséges szobalánya segítségével megszökött, és az éra mércéjéhez viszonyítva is hajmeresztő kálváriája olyannyira elborzasztotta a bíróságot, hogy ha hosszas huzavona után is, de visszanyerhette a függetlenségét.
Azt, hogy a direktorként, forgatókönyvíróként és színészként is a negyedvonal aljához sorolt Ben Falcone miféle ördögi praktikákkal hálózta be két ízben is Oscar-díjra jelölt nejét, Melissa McCarthy-t, balladai homály fedi. Ám kétségbevonhatatlan, hogy a háttérben egy sötét titoknak kell lappangania. Elvégre teljességgel kizárt, hogy a jobb sorsra érdemes komika holmi torzan értelmezett szeretetből szerepel házastársa a nézhetőség határát jobb esetben is csupán alulról súroló, karriertépázó förmedvényeiben.
Ketten a slamasztikában
Bolygónkon egy rejtélyes incidens folyományaként többen is szupererőkre tettek szert, és sajnos az égiek kifürkészhetetlen akaratából az érintettek abszolút többsége a gátlástalan szociopaták közül került ki. Szerencsére az átlagpolgárt kacagva kivégző haramiák kevesen vannak ahhoz, hogy cafatokra szaggassák a társadalom szövetét, de ettől még mindennaposak a gyilkosságok, rablások és egyéb bűncselekmények. A zseniális Emily Stanton (Octavia Spencer) szüleit is egy legyőzhetetlennek tűnő ámokfutó ölte meg, ezért megfogadta, hogy kerül amibe kerül, megoldást talál a bajra.
A felcseperedvén multimilliomos kutatóként brillírozó lángelme évtizedekkel később közel áll ígérete beváltásához. Arra készül, hogy egy speciális génszerkesztő kezeléssel páratlan fizikumú, és egy szívdobbanás alatt láthatatlanná váló igazságosztóként dugja rács mögé a martalócokat. Viszont mikor hebehurgya gyermekkori játszópajtása, Lydia (Melissa McCarthy) a létező legrosszabbkor próbálja meg rendezni kettejük viszonyát, és véletlenül magába injekciózza az acélos izmokat adó szérumot, új tervet kovácsol. Jobb híján beéri a rejtőzködéssel, és kelletlen szövetségre lép az agyalást tettkorlátozó, léha luxusnak bélyegző katasztrófamágnessel. Nem is sejtve, hogy kisvártatva egy, az egész világra kiható összeesküvést fog felgöngyölíteni nemes szándékai dacára fékeveszetten tomboló partnerével.
Inkább a máglyahalál
Egyedinek a tények indokolatlan megszépítésével sem nevezhető, ám a habkönnyű ellazuláshoz és a pihentető regenerációhoz ideális alaphelyzet. De lényegében már a bevezető világossá teszi, hogy az alkotás forgatókönyvét egy herbálra lakkhígítót szívó, skizofrén tengerimalac vetette papírra. A gyakorlati kivitelezést pedig a taktaharkányi médiaszakkör pót-csapatának kevésbé tehetséges tagjaira bízták, és a színészeket lónyugtatóval kevert botoxszal injekciózták be. Mert a végeredmény kohézió, logika vagy dramaturgia nélkül egymásba fűzött, ráadásul a hangulati egységre is fittyet hányó szkeccsek laza halmaza.
Egyetlen kézzelfogható szervezőelve a krónikus ötlettelenséggel kombinált minimumra hajtás, megbolondítva a magyar falunapokon fellépő hakni-hullócsillagok arccal a gázsi felé mentalitásával. Azaz a manapság bevett trendeknek megfelelően a poénnak szánt rettenetek az előkészítést hírből sem ismerő, instant hatásra törekvő, izzadtságszagú jópofáskodások, és nem a cselekményből következő, vagy arra reflektáló tréfák. Vagyis egy rosszul elsült, kábítószeres lidércnyomásra vagy hagymázas lázálomra hajazó katyvaszt kapunk: bármi megtörténhet, és semminek sincs a legcsekélyebb értelme sem. Hovatovább, egyenesen olyan hatást kelt, mintha furcsán viselkedő bébifókákról, karambolozó kocsikról és pipafaragó kisiparosokról készített felvételeket vágnának össze, aztán az egészet némi hangalámondással laza keretbe fogva történelmi nagyjátékfilmnek titulálnák.
Ergo, abszolút fölösleges azon elmélkedni, hogy a gyengécske szóviccek, az igénytelen gegek vagy az egy Szeszélyes évszakokkal aljasított, kezdetleges-mizantróp mesterséges intelligencia dialógusaira hajazó fertelmek viselnek-e meg jobban. Mivel ezen rágódni annyira produktív, mint arról elmélkedni, hogy a savban való feloldás, a tűzhangyák általi felfalás, vagy a hosszasan elnyújtott viviszekció-e a fájdalmasabb halálnem. Esetleg, hogy egy AK-47-esből, egy M16-osból vagy egy FN-FAL-ból kilőtt töltény okoz-e pokolibb gyötrelmeket haslövés esetén. Ülünk, próbáljuk feldolgozni az Irigy Hónaljmirigy show bohóságait Terry Pratchett magvas élceivé emelő humorpótlékokat, és döbbent hitetlenkedéssel konstatáljuk, hogy Isten nemlétének cáfolhatatlan bizonyítéka pereg a szemünk előtt. Majd háromnegyed óra elteltével, hosszában felvágjuk az ereinket, és önvérünkkel festjük fel Baphomet pecsétjét a falra, hogy eladjuk a lelkünket az enyhítést hozó feledésért cserébe.
Verdikt
Összességében tehát, ha nem egy egzotikus diktatúra főhóhérmestereként keresünk a lángvágós nemiszerv-csonkolásnál diszkrétebb, ám éppen akkora szenvedést okozó vallatási módszert, akkor kerüljük el a Sátán jól-rosszul mozgóképnek álcázott fattyát. Pontosabban fogalmazva, a félresiklott fércmű acélos akarat és fokozott stressztűrés esetén egy rendhagyó önismereti tréning szerves részeként segíthet abban, hogy átértékeljük az ilyen-olyan kapcsolatainkat.
Egyben biztosítja, hogy ha őszintén a szívünkbe nézünk, akkor soha többet nem fogunk hamis illúziókat táplálni egy adott személyhez fűződő érzelmeink hevessége felől. Ha ugyanis rászánjuk magunkat, és százhét percig önszántunkból alámerülünk a pokol legmélyebb bugyraiba, agóniánk végeztével óhatatlanul is sajátos tudatállapotba kerülünk. Így miközben beindulnak az agy a sokktól védő mechanizmusai, önkéntelenül is arra gondolunk, hogy a tulajdon édesanyánkat is beleértve akad-e olyan szerettünk, akinek a megmentéséért újra rákattintanánk a lejátszás gombra.
