Einstein általános relativitáselméletének egyik megjósolt folyománya, hogy a forgó testek magukkal vonszolják az univerzum szövetét. Ez az úgynevezett Lense–Thirring-hatás, angolul „frame-dragging”, a hétköznapokban annyira apró, hogy kimutathatatlan és nem jár következményekkel. Még olyan nagy objektumok esetében is, mint a Föld, egy rendkívül érzékeny műhold kellett a kimutatásához, és a Gravity Probe B űreszköz is akkora anomáliát észlelt, amely 100 ezer évente egy fok eltérésnek feleltethető meg.

Szerencsére azonban a világegyetemben akadnak olyan természetes gravitációs laboratóriumok, amelyekben ennél sokkal látványosabban jelennek meg és tanulmányozhatók az Einstein és követői által előrejelzett jelenségek, így a téridő vonszolása is. Egy ilyen „laborról” publikált tanulmányt nemrégiben egy nemzetközi kutatócsoport, amelynek tagjai az ausztrál Parkes rádiótávcső húsz évnyi észlelési adatai alapján vizsgálták egy kettőscsillag rendszerében a téridő viselkedését.

Ahogy a kutatók írják, a kérdéses csillagok mozgása igencsak zavarba ejtette volna a newtoni csillagászokat, mivel azok egyértelműen torzult téridőben haladnak, és az általános relativitáselmélet segítségével lehet megmagyarázni pályájukat.

A 20 évvel ezelőtt felfedezett kettős egyik tagja egy fehér törpe, tehát egy élete végére ért csillag magmaradványa, amely nagyjából akkora, mint a Föld, de 300 ezerszer nagyobb tömeggel rendelkezik. A kérdéses égitest ráadásul rendkívül gyorsan is forog, nagyjából 3 percenként egyszer pördülve meg saját tengelye körül. A kettős másik tagja egy pulzár, vagyis egy még sűrűbb anyagú neutroncsillag, amely sokkal kisebb társánál, de hasonló tömegű, és percenként 150-szer fordul meg a tengelye körül.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a pulzár által kibocsátott rádióhullám-nyalábok egyike percenként 150-szer söpör át a Földön, ami azért szerencsés, mert ezen jelek tanulmányozása révén feltérképezhető a pulzár pályája. A vizsgálatok alapján a kisebbik égitest kevesebb mint 5 óra alatt kerüli meg a rendszer közös tömegközéppontját. Ez azonban nem minden, az elmúlt húsz évben a pulzár pontos útvonalát is feltárták, amely az einsteini gravitációs hatások egész tárházát hordozza magán. Például a fehér törpe Földénél 100 milliószor nagyobb mértékű téridővonszolása miatt a pulzár pályasíkja nem állandó, hanem lassan billeg.

A rendszer a kutatók szerint egy nagytömegű csillag és egy kisebb csillag kettőséből formálódhatott ezek elpusztulása után. Először a nagyobb csillag ért élete végére, és egy fehér törpe keletkezett belőle, amely anyagot kezdett elszívni társától. A folyamat során a fehér törpe forgása jelentősen felgyorsult. A második csillag aztán egy szupernóva-robbanásban semmisült meg, egy pulzárt hagyva hátra. Ahogy a fehér törpe magával vonszolja a téridőt, hasonlóan a lefolyó körül örvénylő vízhez, a pulzárt is magával ragadja, amelynek pályasíkja ennek következtében folyamatosan bukdácsol.