A természet nem tréfál, ha a túlélésről van szó. Egy pókfaj például érdekfeszítő egy vadászati trükköt talált ki: csapdába ejtett szentjánosbogarakat használ élő, fénylő csaliként. A Diaphanes lampyroides szentjánosbogárfaj hímjei néha belegabalyodnak a Psechrus clavis pókok hálóiba, és ahelyett, hogy csendben meghalnának, ilyenkor akár egy órán át is tovább világíthatnak. Ennek fő oka, hogy a pókok nem eszik meg a szentjánosbogarakat, amikor elkapják őket. Ehelyett hagyják, hogy a csapdába ejtett rovarok továbbra is biolumineszcens jelüket villogassák – neonreklámként vonzva magukhoz a potenciális zsákmányt. És a módszer nagyon jól beválik.

Az éjszakai pókok a fák tövébe vagy sziklák közé építik hálókat, körülbelül 10–70 centiméterre a talaj felett. A nőstény szentjánosbogarak apró szárnyakkal rendelkeznek, és általában nem is repülnek, ezért ritkán akadnak a hálóba. A hímek azonban tudnak repülni, és ha egyszer csapdába esnek a hálóban, továbbra is folyamatos biolumineszcens fényt bocsátanak ki, ami vonzza a nőstényeket.

Kontrollált terepi kísérletek során tajvani kutatók hím szentjánosbogarakat helyeztek pókhálókra, és 90 percig rögzítették viselkedésüket. Megfigyelték, hogy a csapdába esett szentjánosbogarak egy adott helyen folyamatosan világítottak, ami hasonlított a nőstény szentjánosbogarak viselkedéséhez. A kutatók feltételezik, hogy a szentjánosbogarak folyamatos fénye az idegrendszerük pók mérgére adott reakciója vagy a hálóba való csapdába esés okozta stresszreakció eredménye lehet.

A szakértők további hálókat LED-es lámpákkal láttak el, amelyek a szentjánosbogarak fényét imitálták. Távolról ezek a szimulált jelek gyanúsan hasonlíthattak egy potenciális párra, mivel tízszer több hímet vonzottak magukhoz. Ez azt jelenti, hogy a P. clavis biológusok által „érzékszervi kizsákmányolásnak” nevezett tevékenységet folytat – vagyis egy faj kommunikációs jeleit eltéríti egy saját javára.

„Ez a vizsgálat új fényt vet arra, hogy az éjszakai ragadozók hogyan tudnak megfelelni a zsákmány magukhoz vonzása jelentette kihívásoknak” – magyarázza az eredményekről beszámoló tanulmány vezető szerzője, I-Min Tso. Hasonló megtévesztések máshol is előfordulnak az állatvilágban. Például a túngara békák nemcsak párjukat vonzzák hangjukkal, hanem ragadozó denevéreket is, egyes lárvák pedig a nőstények kémiai illatát utánozva csalogatják a magányos méheket.

De miért nem eszik meg a pókok azonnal a szentjánosbogarakat? A megfigyelések szerint a P. clavis nem minden zsákmányt kezel egyformán – a lepkéket például gyorsan elfogyasztja, de a szentjánosbogarakat gyakran a hálóban hagyja világítani. A kutatók gyanítják, hogy ez nem ízlés kérdése (bár egyes szentjánosbogarak kémiai védekező anyagokat tartalmaznak). Ehelyett a pókok szándékosan hagyják életben a szentjánosbogarakat, hogy a fényt csalinak használják.

A zsákmányok különböző módon való kezelése arra utal, hogy a pók valamilyen jelzéssel megkülönbözteti a zsákmányfajokat, és meghatározza a megfelelő válaszreakciót. Feltételezzük, hogy valószínűleg a pók is a szentjánosbogarak biolumineszcens jelzéseit használja azok azonosítására, ami lehetővé teszi számára, hogy a zsákmány kezelési módját ennek megfelelően módosítsa, mondják a szakértők.

Ennek a stratégiának azonban potenciális hátrányai is vannak. A fénylő háló a pókokra veszélyes ragadozókat is odacsalhat. Mivel azonban ezek a fenyegető fajok többnyire nappali vadászok, az éjszakai pók elkerüli a legnagyobb kockázatokat, miközben kiélvezi az éjjel gyümölcseit – különösen a téli hónapokban, amikor nehéz táplálékot találni.