Az Uránusz sok szempontból nagyon furcsa. Egyrészt valamikor a múltban „felborult”, ugyanis forgástengelye és a keringési pálya tengelye 98 fokos szöget zár be egymással. Másrészt nagyméretű holdjai is különösen viselkednek. Az öt nagy hold mindegyike az Uránusz forgásával azonos irányban kering az egyenlítő síkjában. A holdak ráadásul növekvő sorrendben követik egymást, a legbelső a legkisebb, majd fokozatosan egyre nagyobb tömegűek, ráadásul a sűrűségük is hasonlóan növekszik. És hogy még bonyolultabb legyen a képlet, egy részük jég-, más részük kőzethold.

Az Uránusz kapcsán ráadásul már a holdak puszta létezése is kisebb rejtély. A Jupiter és a Szaturnusz kellően nagy tömeggel rendelkeznek ahhoz, hogy formálódásuk során volt egy időszak, amikor a megnövekedett gravitáció nyomán nagyon gyors ütemben gyűjtötték magukba és maguk köré az anyagot. Ez a fokozott gázakkréció ugyanakkor az Uránusz és a Neptunusz kapcsán elmaradt, így viszont nincs világos magyarázat holdjaik létére.

Az Uránusz megdőlt forgástengelye miatt a szakértők régóta sejtik, hogy a bolygó egy óriási ütközésen eshetett át valamikor a múltban. Egy friss kutatás eredményei szerint ez az ütközés egyúttal a holdak létezésére is magyarázatot adhat. A kutatók a korábbi vizsgálatokra építve szimuláltak bolygóütközéseket, hogy megtudják, mi történik két különböző anyagú planéta ütközésekor az anyaggal. Minden esetben azt kapták eredményül, hogy az anyag egy része messzire kidobódik, majd a becsapódó égitest pora és az eltalált objektum így kivetett gázai korongot képeznek az egyenlítői síkban. A korong anyagából pedig idővel holdak formálódnak. (A számítógépes modellben persze sok mindent egyszerűsítettek, és bizonyos dolgokat csak feltételeztek a kutatók, de a fizikai interakciókat meglehetősen pontosan reprodukálták.)

A modellek alapján az Uránusz esetében a becsapódó objektum nagyjából háromszor akkora lehetett, mint a Föld, és óriási, 65 500 km/órás sebességgel érkezett a másik bolygóhoz. Ekkora energiák szükségesek ugyanis a forgástengely ilyen mértékű kibillentéséhez, és a holdak anyagának kidobásához. A becsapódó bolygó jelentősen felkavarta az eredeti Uránusz légkörét, gyakorlatilag csapdába ejtve a bolygó belső hőjét. Ez ugyanis a bolygó egy másik furcsasága: míg a többi gázóriás mind több hőt ad le, mint amennyit kap a Naptól, az Uránusznál nagyjából kiegyenlített az energiamérleg, ami azt sugallja, hogy valamiért nem képes hatékonyan leadni a belsejében található hőt.

Az új teória, ahogy már említettük, a holdak létére és elrendeződésére is magyarázatot ad. A kidobódott anyag részecskékké állt össze, a por azonban kisebb részecskéket alkotott, mint a jeges anyagok. A nagyobb részecskék így nagyobb tömegük miatt közelebb kerültek az Uránuszhoz, míg a kisebbek a nagyjából egyenletesen oszlottak el a korongban. A jég több gázt kötött meg, így az ebből összeállt égitestek levegősebbek, könnyebbek lettek, mint a külső részeken képződött, szinte csak porból összeállt holdak. A megfelelő méretű impaktorral, még holdak méretét is sikerült is sikerült reprodukálni a szimulációban.