A múlt heti Nobel-dömping után adósok maradtunk az utolsó, most hétfőn kiosztott Nobel-díjjal, az 1968-ban a Svéd Nemzeti Bank által alapított, de szintén a Svéd Tudományos Akadémia által odaítélt közgazdasági Nobel-emlékdíjjal. Amely ebben az évben azért is különleges, mert a díjazottak képesek voltak egy nagyon is természettudományos módszert, a kontrollált, randomizált kísérleteket a közgazdaságtanra adaptálni, forradalmasítva a terület empirikus kutatásait.

A helyes döntések meghozatalához ismernünk kell tetteinek várható következményét, akár magánemberként, akár törvényhozóként döntünk. Egy egyetemre felvételizőnek például többek közt mérlegelnie kell, hogy a továbbtanulással kapcsolatos döntései hogyan befolyásolják a jövőbeni megélhetését. A politikusoknak pedig tudniuk kell, hogy az általuk bevezetni kívánt reformok hogyan hatnak a foglalkoztatásra és a jövedelem eloszlására. Az ilyen kérdések kapcsán azonban sokszor nagyon nehéz meghatározni az okokat és az okozatokat, vagyis hogy mi milyen hatású lesz.

Az ok-okozati összefüggések mérésére az orvostudományban randomizált vizsgálatokat végeznek, amelyek során a résztvevőket véletlenszerűen sorolják különböző kezelési csoportokba. A módszerrel megállapítható az új hatóanyagok hatásossága és biztonságossága, vagyis hogy ezek valóban alkalmasak-e arra a célra, amire alkalmazni szeretnék őket. A társadalmi jelenségek tanulmányozására azonban ez a módszer a legtöbb esetben nem alkalmas, elvégre olyan kísérletet nem végezhetünk, amelyben véletlenszerűen eldöntjük, hogy ki megy egyetemre és ki nem.

Az idei év díjazottjai azonban pályafutásuk során megmutatták, hogy úgynevezett természetes kísérletek révén mégis működhet ez a megközelítés a társadalmi és gazdasági kutatásokban is. Olyan helyzetekről van szó, amelyek maguktól alakulnak ki, de a randomizált vizsgálatokat imitálják, természetes okok, intézményi szabályok vagy törvényi változások miatt.

Természetes kísérletek

Vegyünk egy konkrét példát arra, hogyan működik egy természetes kísérlet. Ahogy már részben szóba került, a fiatalok számára fontos információ lehet döntéseik meghozatalához, hogy hogyan befolyásolja a keresetüket a tanulással töltött évek száma. Ennek megállapítására az egyik mód, ha megnézzük, ki hány évig tanult, és mennyit keresett utána. A legtöbb ilyen elemzésből az jön ki, hogy aki több évig tanult, az többet is keres, miután végzett. Az Egyesült Államokban az 1930-as években született férfiakat vizsgálva például úgy tűnik, hogy egy évnyi plusz tanulás átlagosan 7 százalékkal magasabb jövedelemmel jár együtt.

Mondhatjuk tehát, hogy ha egy évvel tovább tanul valaki, akkor 7 százalékkal többet fog keresni? A válasz nem ennyire egyszerű: a magasabb végzettségűek ugyanis sok más tekintetben is különbözhetnek azoktól, akik kevesebb évet töltöttek az iskolapadban. A továbbtanulás mellett döntés nem egyszerűen akarat kérdése, függ a tehetségtől, az oktatási környezetben való teljesítőképességtől, a szülők anyagi hátterétől és végzettségétől, és egy sor más tényezőtől is, amelyek közül egyesek befolyásolhatják a jövedelem szintjét is.

Hasonló problémák merülnek fel, ha a jövedelem és az élettartam összefüggéseit vizsgáljuk. Az adatok alapján úgy tűnik, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkezők tovább élnek, de ennyiből egyáltalán nem világos, hogy azért élnek tovább, mert magasabb a jövedelmük, vagy a magasabb jövedelműek olyan egyéb tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek miatt jobban keresnek és tovább is élnek.

Visszatérve az alapkérdésre, hogyan vizsgálható természetes kísérletekkel, hogy az oktatásban töltött hosszabb idő hatással van-e a jövedelemre? Joshua Angrist és azóta elhunyt kollégája, Alan Krueger 1991-ben egy úttörő tanulmányban mutatták be az erre szolgáló módszert. Az Egyesült Államokban az adott államtól függően 16 vagy 17 éves korig van tankötelezettség. Mivel minden azonos évben született gyerek ugyanakkor kezdi az iskolát, ha egy év elején született a tankötelezettség lejártával abbahagyja tanulmányait, kevesebb időt tölt az oktatásban, mint az évben később születettek, akik hasonlóan döntenek.

Mivel a születés időpontja véletlenszerűnek tekinthető, a kutatók ilyen módon képesek voltak alátámasztani, hogy az oktatásban töltött idő és a jövedelem szintje között ok-okozati összefüggés van. Ez pedig számszerűen is meghatározható, a vizsgált középiskolai szinten minden oktatásban töltött plusz év átlagosan 9 százalékkal növeli a jövedelmet. Vagyis a természetes kísérlet erősebb összefüggést tárt fel az oktatásban töltött idő és a jövedelem között, mint amit az első, sokkal kevésbé részletes elemzések mutattak. Ez a megfigyelés aztán további kérdéseket vetett fel, többek közt a természetes kísérletek értelmezésével kapcsolatban is, amelyekre később Angrist és Guido Imbens adott választ.

Iskolai évek

Elsőre azt hihetnénk, hogy a hasonló helyzetek, amelyekben természetes kísérletek végezhetők, ritkaságnak számítanak és a körülmények szerencsés összjátékának eredményei. Az utóbbi 30 év vizsgálatai alapján azonban világossá vált, hogy természetes kísérletek folyamatosan és gyakran történnek.

Ezek a módosítások, például egy megváltozott felvételi keretszám vagy a tankötelezettségi kor módosítása hasonlóan randomizálják az alanyokat kontroll- és „terápiás” csoportokba, mint a klinikai vizsgálatok során történik, lehetővé téve, hogy a kutatók ok-okozati viszonyokat vizsgáljanak.

Az 1990-es évek elején a közgazdászok többsége azon a véleményen volt, hogy a minimálbér összegének megemelése összességében a foglalkoztatottság csökkenéséhez vezet, mivel a vállalkozásoknak többet kell fizetniük az alkalmazottaknak, így kevesebb embernek tudnak munkát adni. Az ezt alátámasztó adatok ugyanakkor nem voltak teljesen meggyőzőek. Bár valóban sok adat utalt fordított korrelációra a minimálbér összege és a foglalkoztatottság között, az nem derült ki a rendelkezésre álló információkból, hogy a minimálbér megemelése valóban magasabb munkanélküliséggel jár együtt.

Az összefüggések feltárásához David Card és Krueger egy természetes kísérletet használtak fel. Az 1990-es évek elején New Jersey-ben 4,25 dollárról 5,05 dollárra emelték az óradíj minimális összegét. Az emelés előtti és utáni állapot összevetése azonban nem volt elég a helyzet teljeskörű felméréséhez, hiszen a foglalkoztatottságot egy sor más tényező is befolyásolhatja, amelyek szintén változhatnak az időben. Így egy olyan kontrollcsoportot kellett keresni, akik minden szempontból hasonlítottak a megemelet óradíjas csoport tagjaira, de nem változott a jövedelmük.

Card és Krueger a szomszédos Pennsylvania bevonásával oldották meg a problémát, ahol nem volt emelés. Bár a két állam közt számos eltérés mutatkozott, a szakértők abból indultak ki, hogy a munkaerőpiac várhatóan hasonló változásokon megy át az államhatár mindkét oldalán. Így két, egymáshoz közeli régióban vizsgálták a foglalkoztatottság alakulását az emelés után: egy olyanban, ahol emelkedett a minimális óradíj, és egy olyanban, ahol nem. A kísérlet keretében ráadásul egy jól körülhatárolható területet vizsgáltak, a gyorséttermeket, ahol nagyon sokat számított a minimálbér megemelése.

Card hasonló következtetésre jutott már pár korábbi vizsgálatában is, és ezt a későbbi hasonló kutatások is megerősítették. A híressé vált tanulmányt követő vizsgálatok összességében arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a minimálbér emelésének negatív következményei elhanyagolhatóak.

Card egy másik, ezzel egy időben folytatott kutatása szintén új utakat nyitott meg a területen. A kutató kulcsszerepet játszott annak feltárásában, milyen nagy hatással vannak egyes cégek a munkaerőpiacra, amibe így a minimálbér emelkedése is egészen másként szól bele, mint elsőre gondolnánk. Card és Krueger vonatkozó kutatásai nagyon nagyban elősegítették ezen összetett jelenségek jobb megértését.

Bevándorlás, oktatás, munkaerőpiac

A munkaerőpiaci folyamatok megértésében az emigráció szerepe is nagyon lényeges, ezt azonban szintén nem könnyű tanulmányozni. A vonatkozó összefüggések megértéséhez olyan területeket is vizsgálni kell, ahová nem áramlott be új, külföldről érkezett munkaerő. Az emigránsok azon jellemzően olyan régiókban telepednek be, ahol van szabad munka, így fals eredményt hozhat, ha nem megfelelően kiválasztott régiókkal vetik össze ezeket.

Az Egyesült Államok történetének egy különleges epizódja azonban megteremtett egy természetes kísérlet kereteit, amit Card ki is használt. 1980 áprilisában Fidel Castro váratlanul engedélyt adott rá, hogy azok a kubaiak, akik távozni kívánnak, elhagyják az országot. Május és szeptember között 125 ezer kubai érkezett az Egyesült Államokba. A többségük Miamiban telepedett le, 7 százalékkal növelve a munkaerőpiacot. Card négy másik, Miamihoz hasonló város adataival vetette össze, hogy milyen hatással volt a nagy mennyiségű munkaerő-beáramlás a bérekre és a foglalkoztatottságra.

A kutató a szinte példátlan munkaerőpiaci növekedés ellenére sem talált negatív hatásokat Miamiban, ami az alacsony végzettségűek foglalkoztatottságát illeti. A bérek nem csökkentek és a munkanélküliség sem nőtt a kontrollvárosokban tapasztalthoz képest. A kutatás során összegyűjtött empirikus adathalmaz kulcsszerepet játszott az emigráció hatásainak értelmezésében, és a projekt számos későbbi vizsgálatot alapozott meg, mind eredményeivel, mind módszertanilag.

Későbbi vizsgálatokkal például sikerült igazolni, hogy az emigránsok érkezése összességében sok csoport esetében pozitív hatással volt a bérekre, azokéra is, akik az Államokban születtek. Ugyanakkor a nagy számú bevándorló érkezése negatívan hatott a korábban emigráltak helyzetére. Erre az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a helyben születettek olyan munkákra váltottak, amelyek megfelelő angoltudást igényeltek, hogy ne kelljen versenyezniük a bevándorlókkal, és ezek a munkák jellemzően jobban fizettek.

Card fontos megfigyelésekkel járult hozzá az iskolai erőforrások és a munkaerőpiaci sikeresség közötti összefüggések megértéséhez is. Eredményei megkérdőjelezték azokat a korábbi kutatásokat, amelyek szerint az erőforrások növelése, például a jobb minőségű eszközök biztosítása által, csak nagyon gyenge összefüggésben áll a felnőttként való boldogulással. A korábbi kutatások, mint Card rámutatott nem vették tekintetbe az iskolák támogatásának kompenzációs jellegét, vagyis hogy a törvényhozók gyakran olyan intézményeket támogatnak a leginkább, ahol a felszereltség átlag alatti és a tanulók teljesítménye is alacsony.

Card és Krueger az összefüggések feltárása érdekében olyan felnőttek munkaerőpiaci boldogulását vizsgálták, akik egy adott államban éltek, de másutt nőttek fel. Előfeltevésük az volt, hogy a hasonló iskolai végzettségű „beköltözők” egymással a legtöbb tekintetben hasonlóak. Így ha máshogy boldogulnak a munkaerőpiacon, az azért lehet, mert anyaállamaik eltérő módon támogatták az oktatást.

Ez a kutatás szintén rengeteg más vizsgálatnak nyitott terepet, és mostanra erős empirikus bizonyítékok támasztják alá azt, hogy az oktatásba való befektetések mértéke komolyan befolyásolja a munkaerőpiaci sikerességet.

A hatás valószínűsége

Az említett realisztikus helyzetekben a beavatkozás hatásának mértéke egyénenként eltér. Ráadásul egyéni döntések is befolyásolják ezt a hatást, például az, hogy a tankötelezettségi életkor 16 vagy 17 év kevéssé van hatással arra, aki korán eldöntötte, hogy egyetemre megy. Hasonló problémák a művi kísérletek során is fellépnek, ahol szintén nem mindig vehetők rá a résztvevők arra, hogy részt vállaljanak a megváltozott körülményekből.

Azok akik részt vesznek, valószínűleg olyan egyedekből állnak, akik előnyösnek gondolják a beavatkozást. Az adatokat elemző viszont csak azt látja, hogy ki vett részt, azt nem, hogy miért: mert felajánlották neki a lehetőséget, így alakult (véletlenül) vagy egyébként is ezt tette volna. Hogyan lehet ilyen körülmények között ok-okozati viszonyok felmérni?

Angrist és Imbens az 1990-es évek közepén megjelent, nagy hatású tanulmányukban mutatták be az erre szolgáló módszert. Alapkérdésük az volt, hogy milyen körülmények között lehet egy természetes kísérletből meghatározni egy konkrét beavatkozás hatásait. A természetes kísérleteket leegyszerűsítve – ahogy már említettük – tekinthetjük úgy, mint egy klinikai vizsgálatot. Itt is lesznek véletlenszerűen a terápiás csoportba és a kontrollcsoportba sorolt alanyok. A terápiás csoport részesülhet a beavatkozásból (de nem feltétlenül kötelező számára), a kontrollcsoport nem.

Angrist és Imbens igazolták, hogy a beavatkozás hatásait két lépésben lehet felmérni: az elsőben azt kell megbecsülni, hogy természetes kísérlet mennyiben befolyásolja a programban való részvétel valószínűségét. A másodikban pedig ennek a valószínűségnek a függvényében kell kiértékelni a program hatásait.

Vagyis Angrist és Krueger megfigyelése az oktatásban töltött plusz évről és a jövedelem 9 százalékos növekedéséről csak azokra vonatkozik, akik az iskolaköteles kor elérése után ténylegesen elhagyták az oktatást. Azokra viszont nem, akik maradtak és felsőbb osztályokba mentek: utóbbiak esetében az oktatásban töltött idő és a jövedelem összefüggéseinek felmérésére egy másik kísérletre van szükség.

Angrist és Imbens tehát megmutatták, hogy milyen ok-okozati következtetések vonhatók le a természetes kísérletekből. Megállapításaik ráadásul azokban a ténylegesen randomizált kísérletekkel kapcsolatban is relevánsak, ahol a kutatóknak nincs teljes irányításuk afölött, hogy ki vesz részt a megváltozott helyzetben – ami a legtöbb terepi kutatásra igaz.