Leonardo da Vinci híres képével kapcsolatban rengeteg a rejtély és a furcsa anekdota. Ezek közé tartozik, hogy állítólag több látogató is úgy érzete az évek során, hogy a festményen ábrázolt hölgy követi őket tekintetével, miközben körbejárják a képet. Ez az elképzelés annyira tartotta magát, hogy a másutt is megfigyelt effektust Mona Lisa-hatásnak nevezték el. Egy új kutatás eredményei szerint azonban ennél a festménynél nem is érvényesül az optikai illúzió.

A Bielefeld Egyetem kutatói az emberek, illetve robotok és virtuális avatárok közti kommunikációt kutatják, amely során a tekintet iránya kulcsfontosságú szerepet tölt be. Az ugyanis, hogy hova néz a nem emberi kommunikációs partner, jelezheti, hogy mennyire figyel ránk, de egy játékon belül a tekintet iránya például fontos tárgyakra vagy célpontokra is irányíthatja a felhasználó figyelmét.

Sebastian Loth és társai korábbi vizsgálataik során rendszeresen találkoztak a Mona Lisa-hatással, amely meglátásuk szerint meglepően robusztusnak bizonyul az érintett képek kapcsán. Az effektust kiváltó művek esetében például nem kell szemben állni az ábrázolt személlyel, hogy úgy kezdjük érezni, minket néz. Ez az érzés úgy is jelentkezhet, ha először jobbról vagy balról látunk rá a képre, mondja Loth.

Az érzékeléssel foglalkozó pszichológusok az 1960-as évek óta tudják, hogy emberként nagyon jók vagyunk annak észrevevésében, ha valaki néz minket, mondja Gernot Horstmann, Loth kollégája. Ez elsősorban abból adódik, hogy szeretjük, ha a figyelem középpontjában állunk, még akkor is, ha nem ismerjük a minket bámulót. Ezt a figyelem utáni vágyat a festményeken vagy fotókon ábrázolt személyekre is kiterjesztjük, és a tekintet megfelelő szöge esetén úgy érezzük, hogy ezek is néznek minket.

A Mona Lisa-hatás rendszerint akkor érvényesül, ha az ábrázolt személy egyenesen előre tekint, vagyis a vászonhoz képest szinte merőlegesen néz ki a képből, és tekintetének iránya legfeljebb 5 fokkal tér el bármelyik irányba ehhez képest. Ilyenkor, ahogy Loth is hangsúlyozta, akkor is úgy érezhetjük, hogy követ minket szemeivel, ha nem szemben állunk a képpel. Mint azonban Horstmann és Loch vizsgálatából kiderült, da Vinci festményének esetében nem ez a helyzet.

A szakértők 24 alany segítségével mérték fel a festményen ábrázolt nőalak tekintetének vélt irányát. Ehhez különböző nagyításokat és kivágatokat készítettek a képről, majd ezeket eltérő szögekből és távolságokból nézették meg a résztvevőkkel. A kísérlet alanyainak azt kellett jelezniük, hogy melyik kivágat esetében, és honnan érzik úgy, hogy az rájuk néz.

A résztvevők összesen több mint 2000 helyzetből bírálták el Mona Lisa tekintetének irányát, és az eredmények alapján úgy tűnik, hogy a festményen látható nőalak a képpel szemben álló szemszögéből nézve 14,4 fokban jobbra tekint. Vagyis esetében nem érvényesül a Mona Lisa-hatás: da Vinci nőalakja kapcsán nem érezzük úgy, hogy az követne minket a tekintetével, állítják a német szakértők. Hogy miért tűnhet mégis úgy egyeseknek, hogy őket nézi, az adódhat egyrészt a már említett pszichológiai vágyból, másrészt az arckifejezés és a tekintet közti apró ellentmondásokból is.

A festmény kapcsán egyébként nem ez az egyetlen emberi érzékeket befolyásoló jelenség, amit az évek során vizsgáltak. 2015-ben egy brit kutatócsoport megmutatta, hogyan lehetséges, hogy Mona Lisa mosolya hol eltűnik, hol megjelenik, ahogy tanulmányozzuk a képet. Ez az optikai illúzió abból adódik, hogy da Vinci szándékosan lágyra, éles kontúrok nélkülire festette a szájat. Ezért ha a néző messzebbről tekint a képre, elsősorban a kontúrosabb szemekre irányul a tekintete, és ilyenkor egy enyhe mosoly tűnik fel a periférián látszó szájon. Ahogy azonban közelítünk a festményhez, és a szájra irányul tekintetünk a mosoly „szétesik”. Hasonló effektus figyelhető meg da Vinci egy korábbi képén, a La Bella Principessa című festményen is.