Dobj kezdeményezést

Huszonkét esztendőnyi, intenzív asztali RPG-zés megedz és átformál. A három-négy órás, késhegyig menő szabálydisputákat egy sztoikus bölcs nyugalmával kezeled, és a nemritkán orvosi esetnek számító, egyben a dezodort úri huncutságnak vélő csődtömegeket is kacagva zavarod vissza a barlangjukba. Ahogy az sem húz fel, ha valaki annyira berúg, hogy elfelejti, hogy elfként nem csupán a közös nyelvben járatos, és tippje sincs, hogy hogyan kommunikáljon diszkréten egy fajtársával. Netán átadja két, némi csúszópénzben reménykedve igazoltató városi őrnek a kompánia legértékesebb varázsfegyvereit. Évtizedes gyűlölködések egy rossz dobás vagy egy elméleti vita miatt, kocka-babonák és belterj: nem is teljes nélkülük a nap. Egyedül az inkompetenciával vegyes, jámbor naivitásra képtelenség felkészülni.

Elvégre egy unalmas csőkalanddal gyötrő mesélő-antitalentum, vagy egy suttyomban csaló himpellér felett könnyű pálcát törni. Azonban ha egy tisztességes, hovatovább, szerethető illető fáraszt harminc éve is elcsépelt klisékkel, és látod a vigyorán, hogy hanyatt kéne esned a gyatrán tálalt, viszont cserébe harmatos ötleteitől, az borzalmas. Hiszen ha megpendíted a hiányosságokat, a végletekig megalázol egy, az univerzum problémáiban többé-kevésbé ártatlan csodabogarat, ha pedig csendben tűrsz, jön a sablonok szürke-lábszagú pokla.Vagyis a következő pár hónapban szabadidőd statisztikailag releváns hányada arra fog elmenni, hogy egy innen-onnan összelopkodott, egyetlen egyedi gondolatcsírát sem tartalmazó világban szenvedsz.

Kétdimenziós figurák, a könyvtárakban fellelhető szerzők regényeiből nyúlt elemek, csapongás és rutintalanság vár rád. Kisvártatva a kénsavval gargalizálás is vonzóbb alternatívának tűnik mint azon hüledezni, hogy a hegyesfülűek a fákon élnek, és a természetközeli barbárok törzsi társadalmában fontos a becsület. Esetleg, hogy keleten egy japán-koppintás nép anime-szamurájai pancsikolnak a szakéban. Vagy, hogy a tizenhat szótagból álló nevű, sánta, púpos, látens nekrofil kancellár áruló kém, és a rejtélyes vándor a fél óra alatt negyvenhétszer emlegetett, kihaltnak hitt királyi família utolsó sarja.

A körökre osztott taktikai címeket a CRPG-kkel kombináló King's Bounty II kipróbálásakor is óhatatlanul ez a kellemetlen érzés hasít belénk. Mivel miként arról bántóan hamar megbizonyosodunk, a vállalkozás máskülönben tehetséges kreatívjai egy zöld ceruzás kisötössel honorált, anyák napi verset is legfeljebb az irodalomtanár megvesztegetésével tudnának papírra vetni.

Ültök egy fogadóban

Nostria földjét megannyi, egyenként is súlyos veszedelem fenyegeti. Élőholtak randalíroznak, eszelős mágusok garázdálkodnak, pökhendi pribékek sarcolják a népet, holott ez a korona adószedőinek privilégiuma, és gyanítható, hogy a másodlagos jelzálogpiaci lufi is ki fog pukkadni. A nép egy hősért kiált, de mert az elkényelmesedett nemeseknek nem fűlik a foguk tehénlepényekben tapicskoló parasztok istápolásához, megejtik az egyetlen logikus intézkedést.

Gyorsan megkegyelmeznek egy patkányoktól hemzsegő cellában ücsörgő kiválasztott-aspiránsnak, odavetnek elé egy erszénnyi aranyat, és rápirítanak, hogy ha kedves a pulzusa, hasznossá teszi magát. Mérsékelten éles elméjű hősünk nem tétlenkedik: ahelyett, hogy messzire szaladna, vagy az általános anarchiában annektálna egy kisebb megyét, belemegy az arisztokraták feltételeibe, és ezzel kezdetét veszi karriere legnagyobb próbatétele.

Nem éppen meggyőző nyitány: egyetlen erénye, hogy a jelekből olvasó veteránok bevehetnek egy kis fájdalomcsillapítót, hogy elviseljék a ponyvának is kínos „alapszituáció” okozta sokkot. Ám a diklofenák-vodka-hajólakk trió is maximum tompítja, de meg nem szünteti a kínokat, mivel az alsópolcos fantasy- blődliket a Finnegan ébredésének szintjére emelő cselekmény kategóriája állatorvosi lova. Egy sértően alacsony nívón papírra vetett, nyolcadvonalbeli szinkronszínészekkel tető alá hozott ökörség gyötri az idegeink.

Az egyik pillanatban az anno kipellengérezett Two Worlds-re hajazó, erőltetetten archaizáló dialógusok kezdik ki a dobhártyánk, aztán egy angolszász nevet viselő alak morran ránk a yolo-generáció stílusában, hogy két perccel később egy régies, ám nem Arthur-korabeli, macesz-laposságú párbeszéd csüggesszen el. Katyvasz az egész – egyedül a misztikus hatásra törekvés fix. De egyrészt ezt lenullázza, hogy Lord Jégszívtől, az elátkozott zombilovagtól öt méterre Béla, az együgyű jobbágy kaszál, másrészt mert minden sarkon belefutunk egy Tolkien köpönyegéből előbújó toposzra, a szándék kudarcba fullad. Mintha egy kockás füzetbe írt, totálisan érdektelen és logikátlan D&D modult adaptáltak volna.

Jön három goblin...

A ciánozásra tökéletesen alkalmas atmoszféra, a randomgenerált sztori és egy nívósabb G-Portálos fanfiction-weboldalon is kizárólag pironkodva lehozott szövegek tehát kevés jóval kecsegtetnek. Sőt, elkerülhetetlenül felmerül bennünk, hogy megfizettük a hülyék vámját, és ez az apránként bizonyossággá érlelődő sejtelmünk tovább fokozza az oktatandóan hitvány pályatervezés. Ez valódi kuriózum, mivel nem sűrűn látni a PS1-érában is megvetéssel kezelt, primitív ál-akadályainak harmonikus elegyedését a technikai nyűgökkel és a narratív csőddel.

A zérót alulról súroló interaktivitásnak köszönhetően a viszonylag tömött metropoliszok is egy lobotómián átesett ápoltakkal teli kísértet-szanatóriumra hajaznak: félelmetes, hogy bamba pofájú, céltalanul fel-alá kóválygó, néma nyomorultak erdejében teszünk-veszünk. Ennél csak a közlekedés ijesztőbb. Mert ugyan mérhetetlen mázlinkra teleportok aktiválásával meggyorsíthatjuk az utazást, ám ettől függetlenül héroszunk egy herebajos, sánta csiga sebességével vánszorog, és lova is forgalomlassító sztrájkkal tüntet. Emiatt szabályszerű tortúra eljutni egyik pontból a másikba. Főleg, mivel testnevelésből felmentett karakterünk a bő tizenöt-húsz esztendős trendeknek megfelelően sem ugrani, sem mászni nem képes: marad az árkon-bokron-réztrombitán keresztüli kutyagolás.

Ehhez igazodva az esélyesen darabbért és mennyiségi felárat kapó küldetéstervezők sem izzadták habosra az ingüket igyekezetükben. Többnyire a létező legunalmasabb gyűjtögetős missziókkal, mászkálós marhaságokkal, alkoholista szülők nászából született, terhelt molylepkéknek kitalált talány-imitációkkal és hasonló, inspirálatlan-alibiző ócskaságokkal keserítik el a rajongókat. Megkockáztatom: a főbb megmérettetések részleteinek felidézése is izzasztó kihívás, míg a kisebb fajsúlyú, zéró egyediséggel bíró feladatokat már az abszolválásuk közben elfelejtjük.

De az is jellemző, hogy még a kincsesláda-fosztogatás is nem szándékos paródiává züllik. Mert azon túl, hogy azok kedvéért, akiket egy kitömött galamb is három lépésben elver sakkban, az átkutatható konténerek citromsárgán pislákolnak, tartalmuk is sűrűn okoz röhögőgörcsöt. Gyakori, hogy egy parasztgazda viskójának átkutatásakor elvisszük a kamrából a hosszú, hideg téli estékre félretett manát, majd egy ezüsthajú, tündéri mosolyú öreganyótól eltulajdonítunk három-négy, sanszosan lázadó kamasz emósként megvásárolt méregátok-tekercset. Utána egy kazamatában caplatva örömmel konstatáljuk, hogy a karmos-agyaras fertelmek sem feltétlen szépérzéküket takaréklángra csavaró, kérlelhetetlen ragadozók. Különben miért dugnának el titkos szentélyük mélyére egy mit sem érő plüssbabát?

Belép egy hosszú, fehér szakállú, csuklyát viselő...

Miként az ennyiből is kiókumlálható, a hangulatfokozónak szánt ötletek egytől-egyig kiérdemelnék a hágai grémium figyelmét. Ám, bár eleinte akár az üdvösségünkben is fogadnánk erre, a döntéshozók nem bízták művük összes elemének kidolgozását egy hűtőben öntudatra ébredt joghurt által vezetett, és előgerinchúros thalabákból verbuvált brigádra. Mivel a program velejét adó, négy, markánsan eltérő ideológiai áramlat egységtípusainak ízlés szerinti mértékű kooperációjára építő, és ezen felül ezernyi apró nüansszal megbolondított harcrendszer pazarabbul nem is muzsikálhatna. Fantasztikus érzés, hogy új kombinációk kipróbálásával korábban legyőzhetetlennek vélt riválisaink feje a porba hull, a tusák pedig a kismillió eseti-egyedi tényezőnek és speciális kunsztoknak hála, a zsáner élvonalában feszítő elmetornák.

Vajon a rendezettség és jótékonyság propagálóihoz sorolt, nevükre rácáfolva offenzív távolsági csapattestként is effektív gyógyítók védjék az izmos törpéket? Vagy haragosaikat fogazott végű, vérző sebeket fakasztó vesszőkkel kilyuggató, hiénamentalitású banditákkal oltalmazzuk őket? Netán az a legbölcsebb, ha egy, a bűvigéket piedesztálra emelő, sziklákat hajigáló kőmonstrum iktatja ki a bujkáló rosszakaróikat? Esetleg a sörvedelő stöpszliket megtörhetetlen acélgólemekkel, szélsebes lovas fosztogatókkal, irtóztató sérülést okozó lándzsaforgatókkal, könnyen pótolható csontvázakkal vagy ármányos martalócokkal kéne helyettesíteni? Ha nem egyenesen az a legokosabb, ha idomított kutyákkal, lángoló nyílzáport zúdító íjászokkal, vitéz kardforgatókkal és a sérülteket kacagva kivégző, dögevő tetemzabálókkal vívjuk ki a diadalt.

Az összeállításoknak egyedül a bugyellárisunk és az alárendeltjeink számát meghatározó hírnevünk szab korlátot. Már ha elfogadjuk, hogy a markánsan eltérő eszmék fanatikusai nehezen jönnek ki egymással, és benne van a pakliban, hogy a rühellt társak iránti undoruk zendülésnek is beillő tettekben manifesztálódik. Viszont az ellenkezője is bejöhet: taktikai tárházunk szűkítésével a morál magasan szárnyal, és a hasonszőrűek közelsége olyannyira fellelkesíti bajnokainkat, hogy azok egy fordulóban kétszer támadnak.

Egyedül rajtunk múlik hát, hogy mire is esküszünk, és mert az ütközetek előtt látjuk, hogy kikkel is fogunk tengelyt akasztani, lecserélhetjük aktív bakáinkat a tartalékban henyélőkkel. Azaz a változatosságra és az újrajátszhatósági értékre nem panaszkodhatunk – pláne, mivel meghökkentő módon cselekedeteink kihatnak a fejlődésünkre.

Ha mágusként óhajtunk egyről a kettőre jutni, ajánlott a józan ész parancsához ragaszkodó, diplomatikus tudósként remekelnünk, de katonaként az ütöm-vágom a megoldás. Ehhez illeszkedve a zsebdagasztó praktikák vagy a piszkos fortélyok elsajátításához haramiákkal egy tálból csemegéző véglénnyé kell visszavedlenünk, és az oltalmazó misztériumok kizárólag az egyenes-ájtatos élőszentek jussa. Ezért ad-hoc improvizálgatással nem is álmodozhatunk az eltökéltséget igénylő trükkökről – ám persze az is tagadhatatlan, hogy elveink megalkuvások nélküli felvállalása veszedelmesebbnél veszedelmesebb szituációkba sodorhat.

Verdikt

A King's Bounty II tankönyvi illusztrációja annak, hogy a nagyobb halaktól fényévekre lemaradó stúdiók vezetői nem engedhetnek száz százalékosan a vágyaiknak. Hanem arra kell törekedniük, hogy a maguk az ágazat megkérdőjelezhetetlen uraihoz képest szűkebb, de így is korrektnek mondható keretein belül érvényesüljenek. Mert ha kimozdulnak a komfortzónájukból, és egy idegen terepen próbálnak brillírozni, a bicskanyitogató, illetve a nyögvenyelős között ingadozó opciók drámaian lerontják munkájuk minőségét.

A többre hivatott alakulat fáradozásainak kissé fonnyadt gyümölcse a pocsékul prezentált nyitott világ és a botrányos sztori miatt nem ér fel az ötven eurós címektől elvárható nívóhoz. Markáns erényei dacára akkor járunk el a legbölcsebben, ha kivárunk egy meredekebb árzuhanást, mivel reálisan nézve ennek a summának a felét ha megéri. Pontosabban fogalmazva, ha beletörődünk, hogy a körítés a minimumlécet sem ugorja meg, tehetünk vele egy próbát, ám biztosan rá fogunk faragni könnyelműségünkre.