A Neocore Games mostanra több franchise világával is beírta magát a számon tartott játékfejlesztők közé. A Warhammer 40.000, a Van Helsing mellett a fő vonalat a King Arthur játékok adták. Az első részben (King Arthur: The Role-Playing Wargame) a legendás királyt megszemélyesítve kezdtünk bele a kalandok sorába és itt még egy, a Total Warra hajazó harcrendszerben csaptunk össze ellenségeinkkel.

A King Arthur II prológusában Septimus Sulla is megjelenik, aki komoly mellékszerepet kap a legújabb részben is. Szorosan kapcsolódik a Legion IX-hez a Dead Legions kiegészítő is, ahol Sulla a barbár vadak és honfitársai ellen is felveszi a harcot – még az alvilág sem állhat az útjába, ahol Róma elveszett szellem-légióját keresi, hogy szolgálatába állítsa a legendás harcosokat.

Sok téren változást hozott a King Arthur: Knight's Tale, ugyanis taktikai szerepjáték és hősökre kihegyezett harcrendszer váltotta fel a korábbi részek mechanikáit. De míg itt az Arthurhoz kapcsolódó mondakör vesz ismét sötét fordulatot, úgy a Legion IX a korábban emlegetett Rómát, Septimus Sullát, de főként az ő elit légióját helyezi középpontba. Ennek a történetnek az Arthuri mondavilághoz már csak annyi köze van, hogy Avalon mágikus birodalmában játszódik. És ez a birodalom a valós világ és az alvilág között húzódik és csakis az találhatja meg, akit meghívtak oda… de vajon kinek áll érdekében a holtakat idehívni?

A King Arthur: Legion IX egy maréknyi légionáriussal kezd, akik a kiutat keresik az alvilágból. És meg is találják, vagyis majdnem. A korábban említett köztes világ, Avalon jó kiindulási és gyülekezési pontnak tűnik, ugyanis a légió maradéka és Sulla is a mélységben maradt, kínzások, rettenetek és pokoli veszélyek közepette.

A karakterek mind rang, mind „kaszt” tekintetében ismerősek lesznek. Centurio, tribunus, a Orcus, a halál, vagyis inkább az alvilág és a démoni erők papja, Vesta szűz papnője (a jó és a gonosz közötti döntés itt is előjön, bár a halál, mint gonosz erőltetését kicsit sekélyesnek éreztem), de összességében elmondható, hogy minden karaktert általában egy feladatra találtak ki és abban tényleg jók.

Gaius Julius Mento a csapat vezetője, tribunus (katonatiszti rang) és két kardjával kegyetlen sebzést tud leosztani, miközben minden levágott ellenség után visszagyógyulnak a sebei. Plutonius Nerva a flamen (pap) tisztséget viseli és pusztító démoni mágiával, DoT-okkal, életerő csapolással támad. Octavius Remus egy praetorian, vagyis elit katona és egyben Gaius testőre is, pajzsával és védő képességeivel pont ezt a feladatot látja el, mégpedig tökéletesen.

Később többen csatlakoznak még hozzánk, köztük a már emlegetett Vesta papnő, egy hatalmas csatabárdot viselő centurio (parancsnok, százados) és egy dobólándzsás, fegyvereire mérget kenő sicarius, amely szó beszédesen, az ókori Róma korában, orgyilkost, útonállót jelentett.

A fő bázisunkat Nova Roma fogja megadni, ami az ókori városállam és a római eszme olyanfajta felélesztése akar lenni, amit az alvilágban töltött idő és a letűnt korok pora már sok téren eltorzított. A torzulás mértéke viszont rajtunk is múlik majd, ugyanis a korábbi játékokból ismert morális irány és az ezzel járó következmények itt is felbukkannak.

Ez a mechanika egyfajta „szerepjátékos jellem” keretet igyekszik adni és időnként döntési helyzetekbe lök minket, mint a légiósok vezetőjét. A démoni, vagyis gonosz irányba vagy a humánus vagyis jó irányba visszük magunkat, embereinket és az ideáljainkat? Ez egyfelől hatással lesz a hozzánk csapódó katonákra és arra is, hogy milyen támogatást kapunk a mechanikától.

Hasonlóan más fantasy alapú taktikai játékokhoz, a harc itt is körökre osztott, akciópontban számol, négyzetrácsos rendszerű és mágiát, távolsági vagy közelharci támadásokat, buffokat használó karakterekkel játszunk. A küldetések között felszerelést osztunk szét, Nova Roma nevű városunkat és hőseinket fejlesztjük, adott esetben szintlépést menedzselünk. Ez így önmagában nem tűnik soknak: megyünk, ölünk, lootolunk, skill pontokat és felszerelést osztunk, várost fejlesztünk, esetleg kereskedünk és kezdjük előről.

Szerencsére a játék hangulatához sokat hozzá ad a karakterek jelleme, beszélgetései, filozofálásai, a küldetésekben lezajló párbeszédek és a történetszál kibontása. Ez elég ahhoz, hogy a vállán hordozza az amúgy egyszerűbb mechanikákat. Vagyis kimondható, hogy a cselekmény viszi a játékot előre, a többi, mintha inkább színfalak mögötti, minél egyszerűbb háttérmunka lenne. Ez nem feltétlenül baj, de aki szélesebb körű menedzselésre vágyik, azt kellemetlenül fogja érinteni.

A harc sem unalmas, mivel számít, hogy honnan, melyik oldalról támadunk, gyakran újra és újra kell terveznünk a taktikánkat, szóval ritkán kerülünk olyan helyzetbe, ahol csak azért kattintgatunk, hogy nyilvánvaló túlerőnkkel ledózeroljuk az ellent végre. A küldetések pályáin található mellékküldetések is érdekes – persze szintén dark fantasy – színt adnak a világnak és egy kis extra lootért szívesen levesszük az átkot a kereskedőről, megfelelünk a találóskérdésre, vagy küldjük vissza örök nyugalomra a kísértő szellemeket, akiket a megfelelő sorrendben kell lecsapni.

A játékban apró bugok maradtak csak, mint például az, hogy az átvezető ingame videókban a beszélgetések hangja jól működik, a karakterek feje feletti felirat viszont megáll az első sornál és úgy is marad egészen addig, amíg egy másik karakter mondanivalójának első sorában nem történik meg ugyanez. Egy másik bug még segített is valamelyest, ugyanis egy olyan rúnát/relicet aggattam kedvenc tank hősömre, ami ugyan növelte volna a HP-ját 70-ről kb. 75-re, de ehelyett 88-ra ugrott fel a karakterlapján a szám és minden egyéb buffot, plusz HP-t innen felfelé számolt a játék.

A Knight’s Tale jól sikerült újraértelmezés volt a Neocore-tól és ezt az utat folytatva a Legion IX sem lett rossz. Akinek közel áll a szívéhez a sorozat, az folytatásnak tekintheti (azon folynak a viták, hogy ez DLC vagy folytatás), akit pedig a stílus vonz, esetleg a római kor hangulata, annak sem kell csalódnia. Még az Expeditions: Rome-hoz is hasoníltható a Legion IX és a sötétebb hangulat sem tesz neki rosszat.  Egyetlen kérdés marad csupán, amire választ kell még adnunk: mit adtak nekünk a rómaiak?