King Arthur II: A király visszatért, de a kardja törött

Az első King Arthur a valaha készült talán legjobb magyar stratégia, így nem csoda, hogy a folytatással szemben magasak voltak az elvárásaink.

King Arthur II: A király visszatért, de a kardja törött

I. oldal

Az első King Arthur ambiciózus vállalkozás volt. Valódi wargame-et fejleszteni nem olcsó mulatság, csak a legnagyobb kiadók és csapatok engedhetik meg maguknak (és ők sem vágnak bele túl gyakran, jelenleg is csak a Total War képes uralni a piacot). Vagy legalábbis ezt hinnénk. Pedig a magyar Neocore Games bebizonyította, hogy ha kell, tűzön-vízen keresztülviszik elképzeléseiket arról, hogy milyennek is kell lennie egy újgenerációs stratégiai játéknak. A King Arthur valódi mestermű lett, az egyik legjobb játék, amit hazánk valaha kitermelt magából, így mikor a csapat bejelentette, hogy folytatást készít, ráadásul alig két év alatt meglesznek, az egykor még alacsony elvárások az egekig ugrottak. Az addig rendben van, hogy egyszer sikerül nagyot alkotni, megismételni a sikert viszont kemény dió, még a legjobbaknak sem mindig sikerül (gondoljunk csak az Imperium Galactica utáni űrre, vagy épp a fent említett Total War pár mellényúlására). Így aztán mikor végre kezem ügyébe kaptam a játék tesztpéldányát, mohón, bár kissé szkeptikusan ültem le elé. Most, kellő tapasztalatok birtokában azt mondom, hogy bár történt előrelépés, a rajongók nem biztos, hogy meg lesznek elégedve.

Szent Grál, szent vér

A sztori nem sokkal az első rész után veszi fel a fonalat. Bár Arthur egyesítette Camelotot és megtalálta a Szent Grált, egy végzetes hiba folytán elvesztette varázserejét és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy eszméletlenül fekszik halálos ágyán. Az élet és halál között lebegő Arthur szenvedései kihatnak egész birodalmára, mely egyetlen év alatt darabokra hullik. Ha pedig a folytonos belső viszály nem lenne elég, sötét erők is munkához látnak Britannia átkozott erdeiben, kihasználva, hogy nincs, aki megvédené Camelot kegyvesztett népét. Az egyetlen halvány reménysugarat a király fia, William jelenti, aki viszont Camelottól elzártan nevelkedett, hogy ne érjék káros hatások. A fiú sajnos ideje korán kerül a trónra egy olyan országban, ami a pusztulás szélére sodródott. Nem elég, hogy le kell győznie a gonosz erőit, de saját démonaival is farkasszemet kell néznie, hogy bebizonyítsa, van olyan kemény és erélyes, amilyen apja volt. S ha nagyon ráér, hát a királyt is meg kéne gyógyítani már.

A történet tehát ugyanúgy kezdődik, ahogy az első King Arthur. Adott egy fiatal és tapasztalatlan vezető, aki szembenéz a káosszal és rendet teremt a burjánzó anarchiában. Ismét össze kell kovácsolnunk a Kerekasztalt és egyesítenünk Britanniát. Az ötlet már bevált, így a fejlesztők minden bizonnyal úgy vélték, hogy nem ejtenek nagy hibát, ha újra elsütik. Akik tehát várták, hogy az Arthur királyt kissé személytelenül kezelő forgatókönyv előrébb lép valamelyest, csalódni fognak. Egyrészt ezúttal nem is Arthurt, hanem a fiát alakítjuk, másrészt ő is csak ugyanolyan üres váz, amilyen Arthur volt annak idején (ami annak tudatában, hogy más karaktereket is megszemélyesítünk időnként, még jobban fáj). A játék elején válaszolhatunk pár kérdésre, amik meghatározzák majd a karakter személyiségét, de ez nagyon kevés, és nincs akkora hatással a játékélményre, mint remélnénk.

II. oldal

A történetmesélés maradt a régi, azaz most is egy narrátoron keresztül értesülünk a világ történéseiről, miközben a játék állóképeken illusztrálja az elhangzottakat. Az így teremtett meseszerű atmoszférát tovább mélyíti, hogy a folytatás megörökölte az előd kalandjátékos rendszerét. Most is vannak kötelező és mellékes küldetések, melyeket a Kaland, játék, kockázat könyvekhez hasonló módon kell teljesíteni. A narrátor mesél, mi hozunk egy döntést, majd jön egy újabb szakasz, ahol szintén döntünk. Bár az esetek többségében nem torkollik csatába a dolog, azért nem árt odafigyelni, mert ha mégis bajba kerülünk, pár okos válasszal jelentősen javíthatunk az esélyeinken.

Az első rész menedzsmentjét egy könnyedebb, egyszerűbb mechanizmusra cserélte a Neocore. A provinciák immár nem termelnek aranyat, hanem fejleszthető épületeket adnak, amik különböző előnyökhöz juttathatják a seregeket. Mivel viszont a toborzáshoz most is aranyra van szükség, állandóan harcolnunk kell, vagy szöveges küldetéseket kell keresgélnünk, hogy pótoljuk veszteségeinket. Tény, hogy a városmenedzsment átláthatóbb és barátságosabb lett, de az arany utáni állandó hajtás meglehetősen monotonná tette a játékélményt. A sztori első harmadában jó, ha két sereget fenn tudunk tartani. Mire eljutunk oda, hogy van három seregünk, a fősereg már olyan erős, hogy semmi sem állhat az útjába, így mást sem teszünk, mint masírozunk a térképen és aratjuk a győzelmeket, hogy legyen elég pénzünk, ha valami komolyabb ellenfél miatt veszteségeket szenvedünk. Ez viszont nem csak kényelmi funkció, hanem elhatárolódás az RTS-es gyökerektől. Ha már olyan erősek vagyunk, hogy elég nyomkodnunk az Auto-battle gombot, a játékélmény teljesen aláveti magát a szerepjátékos vénának (a főcsatákban egyébként nincs Auto-battle).

Ezzel egy gond van csupán: az első rész hőn szeretett világtérképe egy csinos folyosóvá alacsonyodik. Hiába a körökre osztott miliő, a menedzsment korlátai és a kevés sereg lineárissá teszi a játékélményt, holott ez az első King Arthurról nem igazán mondható el. Természetesen itt is nekimehetünk a környező provinciák seregeinek, de olyan erősek, hogy nincs esélyünk ellenük. Sőt, párra ki is írja a játék, hogy lehetetlen legyőznünk őket. Mivel azonban a sztori folyamán minden egység fejlődik, méghozzá egyenesen arányosan, ezért nem kell mást tennünk, mint kivárnunk, hogy a történet odáig jusson, hogy már ne legyenek túlerőben az ellenfelek. Olcsó trükk, bár mi tagadás, működik.

III. oldal

Csatatér

Az egyedüli tehát, ami tényleg előnyére változott, a harc. Most is valós idejű, Total War-ra hajazó csatákat vívhatunk, ezúttal viszont a pályák kiemelt pontjainak elfoglalása maximum némi mágikus előnyhöz juttat, de nem vezet automatikusan győzelemre. A harc az első részben nagyon mágia orientált volt, ha nem szereltük fel a hőseinket a nekik megfelelő varázstárgyakkal, az ellenfél sötét varázslatai megnehezítették a dolgunkat. Itt ezen változtattak, igaz, nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk. A mágia most is fontos szerepet játszik, de az offenzív varázslás a háttérbe szorult, immár hasznosabb védekezni és mágikus pajzsot húzni a seregek fölé. Előfordul viszont az is, hogy pár támadó varázslattal megtizedelhetjük az ellenfeleket, miközben ők még el sem érték a támadási határokat. Eztán már nevetségesen egyszerű leigázni őket, holott a mesterséges intelligencia kifejezetten jól küzd. Eleinte, mármint. Később mintha visszafogná magát a játék, minél erősebb seregünk van, annál könnyebben és gyorsabban győzünk, függetlenül az ellenfél felállásaitól. Emiatt aztán a légi hadviselés is értelmét veszti, mert bár nagyon jól mutatnak az oldalunkon harcoló sárkányok, nem érezzük úgy, hogy kihasználjuk a bennük rejlő teljes potenciált. Csak nem attól félt a Neocore, hogy túl nehéz lesz a folytatás és ezért nem tudnak szélesebb közönség felé nyitni vele?

A harc egyébként teljesen olyan, mint az első részben, s ez úgy általánosan elmondható a játék irányítási rendszeréről. Ha láttuk már a King Arthurt, akkor biztos, hogy a második felvonásban is eligazodunk majd, méghozzá minden további nehézség nélkül. Ez részben pozitívum, hisz nem kell újra kitanulni a program működését, ugyanakkor negatívum is, mert ahelyett, hogy új utakkal kísérletezne a játék, inkább a jól bevált receptet hasznosítja újra.

Szinte hihetetlen továbbá, de a King Arthur 2-ben nincs többjátékos mód. A sima csaták online ismétlése persze nem hiányzik, de a tavaly megjelent Shogun II óta azért vártunk volna némi fejlődést ebben az irányban is. A Sega játékában látott online kampányok új lelket adhattak volna a King Arthur II-nek, főleg, hogy a sztori jóval lineárisabb és rövidebb (igaz, még így is tíz órákban mérhető), mint az első részben volt, ezzel csökkentve az újrajátszhatóság értéket. Reméljük, hogy egy kiegészítő vagy DLC formájában még lesz esélyünk összemérni az erőinket, bár lehet, hogy ez már a harmadik részre marad.

IV. oldal

Technikai háttér

Az első King Arthur lenyűgözően nézett ki 2009-ben, ráadásul a gépigénye sem volt olyan magas. A King Arthur II, mint ahogy az a képeken is látszik, szintén jól mutat, de fele olyan gyönyörűnek sem számít manapság, mint elődje a maga idejében. A motorról lerí, hogy az első rész újrahasznosított, pofozgatott kódja, ami rendben is van. Az viszont érthetetlen, hogy miért olyan hatalmas a gépigénye: a tesztgépen (Athlon II X2 @3,4 GHz; HD5770; 6 GB RAM) semmilyen beállítással sem képes folyamatos sebességet nyújtani. Nem vicc, Very Low beállításon, 1280x720-ban is képes beszaggatni a játék ha épp olyanja van, méghozzá nem is a legnagyobb csatákban. Ha ez nem lenne elég, akkor a motor képes fagyásokat és véletlenszerű kidobásokat is produkálni, minden ok nélkül (a kedvencem, amikor el sem indul a játék, mondván, hogy "A Steam szerverei túlterheltek", holott minden más játék működik). Látszik a programon, hogy lóhalálában kellett befejezni. Ezt így ebben a formában nem lett volna szabad kiadni, még egy alaposabb tesztelés kellett volna. Ettől eltekintve a látvány mutatós, és ha a Neocore kiad pár javítást, bizonyára normálisan is fut majd. Ami az audio részt illeti, szintén vegyes kép fogad minket. A zene egyszerűen csodálatos, képtelenség rajta fogást találni. Tökéletesen kiszolgálja az utánozhatatlan King Arthur hangulatot, mely szerencsére itt is megvan. A szinkron rendben van, semmi extra, a narrátor viszont egyenesen katasztrófa! Néha egyszerűen jobb kinyomni, mint végighallgatni. A magyar közönségnek viszont van egy jó hírünk: bár a tesztverziót angolul kaptuk, február 19-én jön a magyar felirattal ellátott, dobozos kiadás is. Bízzunk benne, hogy a régies szójárást átveszik a fordításban, mert angolul élmény volt olvasni.

Összegzés

A King Arthur II sajnos csalódás lett, a zseniális, nálunk igencsak magasra értékelt első rész után nem ezt vártuk. Persze félreértés ne essék, alapjaiban egy jó játékkal van dolgunk, ezért is a relatíve magas százalékszám a cikk alján. Csak épp a felmenője még mindig agyba-főbe veri, bármilyen aspektusát is nézzük a folytatásnak. Személyes megjegyzés, hogy rengeteget játszottam az első King Arthurral, mert nagyon tetszett, hogy igazi hardcore hibrid, ami képes fityiszt mutatni az unalmas, nyugati trendeknek. S most mit látok? Egy szélesebb közönség számára tervezett, egyszerűsített RPG-RTS keveréket, amit csak azért hívnak King Arthur II-nek, hogy felhasználhassák az első rész jól csengő címét. Ez persze nem a csapat hibája, mindenki szeretné, ha többen ismernék meg a munkájukat. Az egész sokkal inkább görbe tükör a játékos társadalomnak.

Platformok: PC

Tesztelt platform: PC

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward