A vörösszemű levelibékák élete nem egyszerű. A színpompás kétéltűek tócsák fölé lógó levelekre rakják le petéiket, amelyekből egy hét elteltével a vízbe potyognak az ebihalak. Legalábbis elvileg ez a helyzet, a valóságban azonban a védtelen petecsomók gyakran kígyók vagy darazsak áldozataivá válnak. Az új generáció túlélése érdekében azonban az állatok érdekes védekezési mechanizmust fejlesztettek ki: fenyegetés hatására a peték képesek azonnal kikelni, hogy a vízbe meneküljenek a ragadozók elől.

A békák többsége számára a petéből való kikelés lassú folyamat. Az ebihalak enzimeket kezdenek termelni, amelyek lebontják a pete vastag, zselés bevonatát. A folyamat órákig is eltarthat, a vörösszemű levelibékák azonban mindezt néhány másodperc alatt képesek megvalósítani. Ezen trükkjüket 1995-ben fedezte fel Karen Warkentin, a Bostoni Egyetem kutatója, aki azóta is a különös faj vizsgálatával foglalkozik. A szakértő annak idején igazolta, hogy a gyors kikelés a ragadozók és a fertőzések elleni védekezés egyik eszköze.

A módszer alkalmazása persze komoly következményekkel jár, hiszen a túl korán kikelt ebihalak kisebbek és érzékenyebbek érett társaiknál, így a vízben is könnyebben elpusztulnak. A trükk ugyanakkor a jelek szerint megéri a békáknak, mivel ilyen módon az utódok 80 százaléka is megérheti a felnőtt kort. Warkentin két évtizeddel ezelőtt azt még nem tudta megmagyarázni, hogyan képesek a békák a gyors kikelésre. A kutató azt feltételezte, hogy nem enzimek révén, hanem fizikai erővel érik el céljukat az ebihalak.

Hogy kiderüljön, mi áll a trükk hátterében, Kristina Cohen, Warkentin egyik doktorandusza nemrégiben nagysebességű kamerával filmezte le, hogy mi történik a támadás esetén a petecsomókban. A lelassított felvételeken aztán a szakértők megfigyelték, hogy az ebihalak tátogni és rázkódni kezdenek, majd látszólag a pete membránjának megérintése nélkül ütnek lyukat abba. A lyukat aztán fejükkel megnagyobbítják, miközben farkukkal verdesve kilövik magukat a petéből.

Annak igazolása érdekében, hogy a kezdeti lyuk valóban érintés nélkül képződik, Cohen és kollégái kivárták, amíg az ebihalak elkezdtek rázkódni, majd egy tompa rúd segítségével megfordították őket a petében. A lyuk ebben az esetben is azon a helyen képződött, amerre eredetileg nézett az embrió. Az ebihalak tehát mégiscsak enzimeket használnak a bontásra, de más fajokkal ellentétben ezeket nem fokozatosan szekretálják, hanem egyszerre egy óriási mennyiséget engednek szabadon. Az állatok fején ugyanis a megszokottnál jóval több mirigy termeli és tárolja a bontásra szolgáló molekulákat. Amikor a petecsomót támadás éri, minden mirigy kiengedi rakományát, rendkívüli módon felgyorsítva a petéből való kiszabadulás folyamatát.

A trükkel kevesebb mint hat másodperc alatt a vízbe tudnak jutni az ebihalak, látványosan szemléltetve, hogy ezek az embriók nem várják kiszolgáltatottan a világrajövetelt, hanem nagyon is aktívak lesznek, ha a helyzet úgy kívánja. Ezzel messze nincsenek egyedül az állatvilágban, hiszen a tintahal már embrió korukban elkezdik megtanulni, hogyan vehetik észre a potenciális zsákmányt, a cápaembriók elektromos érzékeiket használják a megfagyás elkerülésére, a teknősök pedig a tojás melegebb oldalára vándorolnak. „Számos olyan faj van, amelynek embriói aktív kapcsolatot ápolnak a külvilággal, ahonnan nemcsak információkat kapnak, de ezeket fel is használják túlélésük érdekében” – mondja Warkentin.