Az emberi alvás igazi anomália a legközelebbi rokonainkkal való összevetésben. A csimpánzok három órával többet alszanak, mint az átlagember, a picurka, nagyszemű egérmakik pedig naponta 17 órát töltenek alvással. A Torontói Egyetem kutatói új kutatásukban azt modellezték, hogy mennyit kellene aludniuk a főemlősöknek agyméretük, életmódjuk és anyagcseréjük alapján. David Samson és társai meglehetős pontossággal tudták megbecsülni az egyes fajok napi alvásidejét, kivéve az emberét.
„A modellünk szerint az embereknek 10,5–11 órát kellene aludniuk naponta” – mondja Samson. Ez azonban 3–4 órával több, mint amennyit átlagosan alvással töltünk. Ráadásul nemcsak hogy sokkal kevesebbet alszunk, mint az átlag főemlős, de alvással töltött időnkből sokkal többet töltünk a gyors szemmozgásos (REM) szakaszban, mint a főemlősök. Az emberi alvás 25 százaléka REM-ben zajlik, ami kiemelkedőnek számít rokonaink között, mondja Samson.
Mindez különösen annak fényében meglepő, hogy az alvás funkciójával kapcsolatos viták során abban nagyrészt egyetértés van, hogy a megfelelő alvásmennyiség az intelligens gondolkodás, az jobb emlékezés, problémamegoldás és kreativitás feltétele. A megfelelően működő emberi kognícióhoz tehát elvileg szükséges egy bizonyos alvásminőség, ugyanakkor alvásunk rövidebb, mint a rokon fajoké.
A látszólagos ellentmondással kapcsolatban Samson és társai úgy vélik, hogy a megoldás az alvásminőséggel és az alvással kapcsolatos kockázatokkal lehet összefüggésben. Vagyis az emberi alvás rövidebb ugyan, de mélyebb, ami evolúciós előnyökkel járt, amikor elődeink már nem a fák ágai között, hanem a földön aludtak. A fáról való leköltözés sebezhetőbbé tette az embert, a rövidebb, de intenzívebb alvás viszont csökkentette a kockázatokat.
A mélyebb alvásnak ugyanakkor megvan a maga kockázata. A REM fázisban, amikor álmodunk, elveszítjük az uralmat izmaink felett, így ebben az állapotban fokozottan ki vagyunk téve a külső fenyegetéseknek. Samson szerint elődeink úgy orvosolták ezt a problémát, hogy csoportokban aludtak, amelyekben egy-egy személy mindig ébren volt.
Ez a társas alvás megfelelő alvásminőséget biztosított elődeinknek, és erősebb társas kapcsolatokat, illetve együttműködést tett lehetővé. A kooperatív alvás tehát önmagát erősített: a hatékonyabb alvás nyomán még szorosabbá váltak a csoportok. A rövidebb, de mélyebb alvás révén az emberek ráadásul több időt tölthettek éberen társaikkal, ami gyorsabb kulturális fejlődéshez vezetett, újabb evolúciós előnyöket szolgáltatva a fajnak.
A társas alvási viselkedés nyomai a kutatók szerint máig azonosíthatók az emberi alvásmintázatban. Egy 2011-es vizsgálat szerint az magányos emberek alvása töredezettebb, mint azoké, akik kiterjedt társas kapcsolatokkal rendelkeznek. Ez a kutatók szerint a biztonságérzet hiányára vezethető vissza. De közvetlen bizonyítéknak tekinthető a szakértők szerint az emberiség kronotípusos megoszlása is, vagyis hogy egyénileg eltérő, hogy mikor szeretünk aludni menni és felkelni. Az éjszakai baglyok és a hajnalban kelők közti eltérések kialakulása evolúciós előnyt jelenthetett, hiszen a sokféle kronotípus biztosította, hogy valaki mindig ébren legyen a csoportból, mondja Samson.
Samson és társai egy mai vadászó-gyűjtögető népcsoport, a hadzák alvási szokásait is tanulmányozták vizsgálataik során. Több hetes monitorozás nyomán az derült ki, hogy nagyon ritkán fordul elő, hogy a közösség minden tagja egyszerre alszik. Erre konkrétan mindössze 18 percre került sor a megfigyelés 20 napja alatt. A kutatás azt is megerősítette, hogy a kronotípus az életkor változásával alakul, ezért a több generációs közösségek előnyt élveznek a túlélés szempontjából, ami az alvást illeti.
