Az utóbbi évek kutatásai nyomán világossá vált, hogy Napunk egyáltalán nem tartozik az átlagos csillagok közé. Galaxisunk csillagainak legnagyobb része ugyanis kettős vagy többes rendszerek tagja: ha felnézünk az égre, a látható csillagok durván fele valójában kettőscsillag (vagy még több tagból áll), amelyek csak azért tűnnek egy égitestnek, mert túl messze vannak tőlünk ahhoz, hogy szemünk képes legyen érzékelni, hogy egy-egy fénypötty valójában két forrásból érkezik.
Mivel azonban saját rendszerünkben csak egy csillag van, a csillagképződési elméletek sokáig egy csillagról szóltak. Ezek jelen elképzelésünk szerint úgy keletkeznek, hogy egy gáz- és porfelhő valami okból összeomlik (például egy másik felhővel való találkozás vagy egy közeli csillag robbanása nyomán, és forgó korongot képez. A korong közepe felé zuhanó anyagok idővel annyira besűrűsödnek és felforrósodnak, hogy beindul a magfúzió, és létrejön egy csillag. A korong maradék anyagából pedig kisebb, helyi gravitációs összeomlások nyomán bolygók jönnek létre.
De mi a helyzet a kettőscsillagokkal? A szakértők szerint ezek részben hasonló anyagkorongokban keletkeznek, csak éppen a kialakuló instabilitások miatt a két pontban kezd összesűrűsödni az anyag egy helyett. Az úgynevezett cirkumbináris rendszerekben a kialakuló csillagok szorosan egymás közelében keringenek a rendszer közepén, és ezeket öleli körül a korong maradéka, majd az ebből formálódó bolygók.
Ennek a folyamatnak a pontos részleteit azonban egyelőre senki sem ismeri: a dolog fizikájáról már tudunk annyit, hogy modelleket alkossunk, de megfigyelésekkel még alig sikerült megerősíteni a teóriákat. Ennek oka, hogy nagyon szoros, sokszor a legnagyobb távcsövek feloldhatatlan kettősökről van szó, amelyeket ráadásul sűrű por vesz körül.
A milliméteres és szubmilliméteres tartományban vizsgálódó chilei ALMA azonban átlát a poron, és kellően nagy felbontással is bír. Ennek köszönhető, hogy amikor a szakértők nemrégiben a [BHB2007] 11 katalógusjelű, nagyon fiatal kettőscsillagra irányították, egészen lenyűgöző részleteket tudtak megfigyelni. Ahogy a képen látható, a két csillag és a körülöttük lévő anyag egy kozmikus perechez hasonló, összetett formát rajzol ki, ahogy egymás körül keringenek és közben a korong anyagát is befolyásolják.
A duó már jókora teret takarított ki a korong közepén, részben magába gyűjtve, részben kisöpörve onnan az anyagot, a koronggal ugyanakkor anyagáramlások formájában továbbra is összeköttetésben vannak. Ahogy a csillagok mozognak, ezek az áramlatok követik őket, spirális mintát hozva létre. Az anyag a csillagok körüli kisebb, cirkumsztelláris korongokba áramlik, ahonnan aztán lassan beépül a csillagokba.
A csillagok nagyjából 4 milliárd kilométerre vannak egymástól, ez körülbelül megfelel a Nap és a Neptunusz távolságának. Saját, kisebb korongjaik pár száz millió kilométer átmérőjűek, és pár Jupiternyi tömeget hordoznak. Ez a mennyiség valószínűleg nagyjából állandó, hiszen a külső korong ugyan folyamatosan táplálja a belsőket, de közben azokból szintén folyamatosan épül be anyag a csillagba.
A cirkumbináris korong gigantikus: 27 milliárd kilométer átmérőjű, és teljes tömege 80-szorosa a Jupiterének. Ebből a szakértők úgy sejtik, hogy a csillagképződés a vége felé jár, mivel a rendszer anyagának java már beépült a csillagokba. Bolygóképződésre ugyanakkor bőven maradt nyersanyag, így könnyen lehet, hogy pár millió év múlva a korong helyén már planétákat találnánk.
Az új megfigyelés rengeteget segíthet a kettőscsillagok keletkezésével kapcsolatos kérdések megfejtésében, hiszen az ALMA-nak sikerült menet közben detektálnia egy ilyen folyamatot, amelyben a történesek nyomon követését a látványos anyagáramlatok is megkönnyítik.
