A szupernehéz fekete lyukak az univerzum egyik legnagyobb energiájú jelenségének helyszínei. Ahogy feléjük zuhan a közelükbe kerülő anyag, abból egy vékony akkréciós korong formálódik, amelyben a súrlódás miatt rendkívüli módon felhevül a gáz és a por. A korong olyan erős sugárzást bocsát ki, ami túlszárnyalhatja a galaxis összes csillagának együttes fényét. Ez azonban nem minden: a sajátos mágneses környezet nyomán a korong anyaga a forgó fekete lyuk tengelye mentén kis is lövelhet az égitest közeléből, poláris anyagsugarakat formálva.

Ezekben az anyag olykor a fénysebességet megközelítő gyorsasággal halad, és mivel a mágneses teret is viszi magával, a nyaláb a fekete lyuktól igen távol is koncentrált maradhat. Idővel persze így is szétesik, és nyaláb helyett egyre inkább egy bizonytalan határú felhő képét ölti fel. Ezek a felhők gigantikusra tágulhatnak, átmérőjük akár az egymillió fényévet is elérheti.

A fent vázolt képlet azonban csak akkor ennyire szabályos, ha a galaxis nem mozog túlságosan gyorsan. A világegyetem csillagrendszereinek jelentős része azonban hatalmas galaxishalmazok tagja, amelyekben a rendszerek egy közös tömegközéppont körül keringenek, olykor igen nagy sebességgel. Ez pedig komoly hatással lehet az anyagsugarak irányára, tekintve, hogy a galaxisok közti teret ritka gáz tölti ki, vagyis van némi közegellenállás.

Hogy hogyan néz ki egy, a galaxisközi anyagon átsüvítő csillagrendszer kívülről, arra jó példa a Perseus galaxishalmaz egyik tagja, a 350 millió fényévnyire található NGC 1265. Egy elliptikus galaxisról van szó, amely nagyon aktív maggal, és ebből adódóan két hatalmas anyagsugárral rendelkezik. Ahogy a mellékelt képeken látni, ezek azonban nem merőlegesek a galaxis síkjára, hanem a galaxisok közti térben található gáz közegellenállása hatására elhajolnak, hátrafelé lapulva, ahogy a rendszer előre halad.

A kérdéses kép a Sloan digitális égboltfelmérési program látható fényben készült felvételei és a VLA rádiótávcső felvételei alapján készült, és látványosan demonstrálja ezt a mozgást. A nyalábok alakján ugyanakkor az is látszik, hogy azok nem egyszerűen hátrasimulnak, hanem a végeiknél jelentősen meg vannak törve. Erre a legvalószínűbb magyarázat, hogy a galaxis mozgási iránya szignifikánsan megváltozott: valamikor a múltban egy éles kanyart vett, talán egy másik galaxis gravitációjának hatására.

A VLA részletesebb képein egyébként az is látszik, hogy a csóva nem egyszerűen megtörik, hanem a végének vékony szálai gyakorlatilag körbeölelik a galaxist. Ezek a szálak valószínűleg a mágneses tér hatására rekedtek meg jelenlegi helyzetükben, állítják a szakértők. Hogy az irányváltást (vagy irányváltásokat) konkrétan mi okozhatta, az egyelőre rejtély.