Valószínűleg minden újdonsült szülő elméjét felmerül a kérdés, hogy miért születnek az emberi csecsemők olyan gyámoltalanul, amikor a legtöbb emlős faj kicsinyei jóval fejlettebben jönnek világra. A jelenséggel kapcsolatban 1960-ban fogalmazott meg egy amerikai antropológus egy fontos, az emberi evolúcióban gyökerező magyarázatot, amely máig uralkodónak számít a területen.
Szülészeti dilemma
Sherwood Washburn szerint, amikor korai őseink elkezdtek felegyenesedve járni, keskenyebbé vált a medencéjük, hogy hatékonyabban tudjanak a nagy távolságokat megtenni. Ezzel egyidejűleg az emberfélék (vagyis az emberi fajok és a csimpámzok) körében egyre nagyobbá vált az agy mérete. A nagy fejű csecsemőkkel viszont fennállt a veszélye annak, hogy szülés közben beszorulnak a szűkebb szülőcsatornába, ami az anyák és gyermekeik életét egyaránt veszélyeztette.
Washburn szerint az evolúció ezt a „szülészeti dilemmát”, ahogy ő nevezte, úgy oldotta meg, hogy a terhesség lerövidült, így az anyák még azelőtt világra hozták az utódaikat, hogy a gyermek agya befejezte volna a növekedést.
A szakértő elmélete óriási befolyásúvá vált, és általános tananyaggá lépett elő az iskolákban is. A teóriát ráadásul egyre inkább tényként kezdték kezelni a szakterületen és a köztudatban, többek közt így tett Yuval Noah Harari Sapiens: Az emberiség rövid története című, először 2011-ben megjelent bestsellerében is, és az sok kutató is magáénak vallja.
Az Evolutionary Anthropology című folyóiratban azonban nemrégiben megjelent egy, a bizonyítékokat részletesen áttekintő új tanulmány, amely alapján erősen megkérdőjelezhető Washburn elképzelésének helyessége. Anna Warrener, a Denveri Egyetem bioantropológusa szerint az eddigi bizonyítékok nem támasztják alá a szülészeti dilemmát, és a kutatók nem fordítottak elég figyelmet a lehetséges alternatívákra. Mi több, a szakértő szerint az elképzelés káros üzenetet küld a nőknek, miszerint a terhesség eleve veszélyes, állandósítva a testi alkalmatlanság narratíváját.
Warrenernek doktori tanulmányai elején még eszébe sem jutott, hogy kétségbe vonja a szülészeti dilemma létjogosultságát. Disszertációjában Washburn egyik fő feltételezését vizsgálta: azt, hogy a nők azért járnak kevésbé hatékonyan, mint a férfiak, mert a medencéjük szélesebb, hogy szülni tudjanak. De 2015-ben, miután futópadon sétáló önkénteseket vizsgált, Warrener azt állapította meg, hogy a szélesebb medence nem jár nagyobb oxigénigénnyel.
Óriásbébik
Holly Dunsworth, jelenleg a Rhode Island-i Egyetem antropológusa, szintén kételkedni kezdett a szülészeti dilemmában, miután alaposan megvizsgálta a bizonyítékokat. A kutató 2012-ben közölt egy tanulmányt kollégáival az emberek és más főemlősök terhességének hosszáról. Úgy találták, hogy általában a nagyobb főemlősöknél általában hosszabb a terhesség, mint a kisebbeknél, és méretükhöz képest az embereknél nem rövidebb a terhesség, mint más rokonainknál. Sőt, az emberi terhességek inkább hosszabbak, mint azt egy ilyen méretű főemlős esetében feltételeznénk az adatok alapján.
Dunsworth azóta a szülészeti dilemma erős kritikusává vált, és azt állítja, hogy a szülés időzítését a magzatok testmérete határozza meg, nem pedig a fejüké.
Teóriája szerint a szülés folyamata akkor indul be, amikor a magzat több energiát igényel, mint amennyit az anya teste biztosítani tud, hozzátéve, hogy testméretünkhöz képest hatalmas babákat hozunk világra.
Más szakértők ugyanakkor az elmélet védelmére keltek, miközben elismerik, hogy az eredeti elképzelés túlságosan leegyszerűsítő volt. Egy múlt hónapban közzétett tanulmányban egy kutatócsoport azzal érvelt, hogy a férfi és a női medence közötti különbség a különböző irányokban ható természetes szelekció jeleit mutatja. Míg az emberi férfiak átlagosan nagyobbak és magasabbak, mint az emberi nők, addig a medencéjük bizonyos részei viszonylag kisebbek. A legnagyobb méretkülönbségek a nők és a férfiak medencéje között a szülőcsatornát körülvevő csontoknál vannak.
E különbségek ellenére a női medence azonban még mindig szorosan illeszkedik a magzat feje köré szüléskor, ami időnként most is veszélybe sodorja a gyermeket és az anyát is. „Vajon miért nem oldotta meg a természetes szelekció valamilyen módon ezt a helyzetet, és miért nem vált kockázatmentesebbé a szülés?” – teszi fel a kérdést Nicole Grunstra, a Bécsi Egyetem evolúciós antropológusa, az új tanulmány egyik szerzője.
Szerinte egy evolúciós kompromisszumról lehet szó, amely az egymással versengő igények között született, más szóval, hogy megoldjon egy szülészeti dilemmát.
Grunstra elismeri, hogy Washburn elméletének eredeti változata számos hibát tartalmazott. A járás például valószínűleg nem olyan fontos tényező volt a medence evolúciójában, mint azt Washburn vázolta. Grunstra úgy véli, hogy a pusztán a felegyenesedés is olyan nyomást gyakorolhatott a medencefenékre, ami megakadályozta a tágasabb szülőcsatorna kialakulását.
Hibák és testek
A szkeptikusok ugyanakkor a módosított elméletben is kételkednek. Warrener legújabb munkája például megkérdőjelezi, hogy a szülőcsatornába szorult babák valóban komoly és gyakori veszélyt jelentenek a nők életére. Megfigyelései szerint ugyanis sokkal többször fordul elő, hogy az anyák vérveszteség vagy fertőzések miatt halnak meg. Warrener szerint alapvető probléma van Grunstra és a szülészeti dilemma más védelmezői érvelésében, ahogy hipotézisük mellett érvelnek.
Azt feltételezik ugyanis, hogy az emberi anatómia minden egyes részletét egy adott feladatra „hangolta” a természetes szelekció.
Warrener viszont úgy véli, hogy az alkalmazkodás néha véletlenszerű. Például lehet, hogy a medencét kialakító gének némelyike a csontváz más részeinek fejlődésében is aktív. Ha a testünk egy másik csontja másként fejlődne valami miatt, a medence egyszerűen ennek melléktermékként is megváltozhat – függetlenül attól, hogy mi a helyzet a járással vagy a szüléssel.
„Úgy gondolom, hogy nemek közti különbségek a medence felépítésében elterelik a figyelmet a lényegről” – mondja Dunsworth. Más csontokhoz hasonlóan a medencének sincs a genetikai tervben kódolt, rögzített alakja. Fejlődését a körülötte lévő szövetek befolyásolják, beleértve a méhet, a petefészkeket és más szerveket. A női medence arányai részben biztosan abból adódnak, hogy a benne növekvő szervek mechanikai hatást fejtenek ki a növekedés során, így formálva a csontokat.
Dunsworth és Warrener egyaránt aggasztónak látja, hogy a szülészeti dilemma kellően nem megalapozott elmélete miatt olyan elképzelés alakult ki és terjedt el a női testről, amely szerint ez a test alapvetően hibás. Ami ahhoz vezet, hogy úgy érezzük, a szülés olyan probléma, amely orvosi megoldást igényel, mondja Dunsworth. A kutató szerint ezt a narratíva nagy szerepet játszhatott abban, hogy a szülés az elmúlt évtizedekben medikalizálódott.
***
Az Egészségügyi Világszervezet már néhány éve is arra figyelmeztetett, hogy az orvosok egyre gyakrabban végeznek szükségtelen orvosi beavatkozásokat a várandós és szülő nőkön, miközben az egészséget, gyakran akár a várandós anyákét is veszélyeztető krónikus problémák, például a magas vérnyomás, az elhízás és a cukorbetegség jóval kevesebb figyelmet kapnak.
Jelenlegi életmódunk valószínűleg nem segít abban, hogy úgy feleljünk meg a szülés kihívásának, ahogy testünk a múltban ezt megtette, mondja Dunsworth. Grunsta szerint ugyanakkor a modern terhesség túlzott medikalizálódásának felismerése nem zárja le az eredetről szóló vitát, és nem jelenti azt, hogy az evolúciós magyarázatok tévesek lennének.
