- Korunkban Michelangelo nem kényszerből, hanem anyagi okokból farag széklábakat.
Bár a világ legmegdöbbentőbb hanganyagaival foglalkozó listák szerkesztői elsősorban idegen teremtményeknek, misztikus kreatúráknak, a tengerek sosem látott tüneményeinek, vagy sírból visszatérő szellemeknek tulajdonított felvételeket szoktak beválogatni az ilyen cikkekbe, Orson Welles is joggal szerepelhetne az efféle felsorolásokban. Az Éjféli harangszóként is ismert Falstaff befejezésén ügyködő rendező-színészóriás ugyanis anyagi szükségből arra kényszerült, hogy fontosnak érzett munkája tető alá hozatala érdekében a gyorsfagyasztott ételeket áruló Findus vállalat zöldborsójának népszerűsítéséhez adja a hangját. Azonban, a hallatlanul mókás végeredmény tanúbizonysága szerint a nehéz természetű géniusz egyszerűen nem bírta elviselni a gyengén megírt sablonszöveget és semmiben sem értett egyet a rendezővel. Ezért válogatott sértések, illetve hosszas panaszáradat után egyszerűen kiviharzott a stúdióból és vissza sem nézett. Tette sajnos üdítő kivételnek számít, mivel kevesen engedhetik meg maguknak az efféle önérzetes kirohanásokat.
A Planet Coaster-rel már bizonyító Frontier Developments vezetősége is alighanem kapott egy nehezen visszautasítható, módfelett lukratívnak tűnő ajánlatot, ami ráébresztette őket arra, hogy Prokopp Dóra halhatatlan aranyköpésével élve, van az a pénz, amiért korpásodik az ember haja.
Elvégre, más magyarázat nem igazán akad arra, hogy 2016 egyik, ha nem a legkellemesebb meglepetése után miért rontották le a renoméjukat egy ihletettnek kizárólag a tények tudatos ferdítésével nevezhető, a közepesnél egy fokkal jobb tucatcímmel.
Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a kissé fanyalgó bevezető ellenére a méltán híres csapat a kincset érő licenc birtokában sem engedett a nívótlanság csábító szirénhangjának, így Jurassic World Evolution-ön érződik, hogy profik dolgoztak rajta.
Feladatunk, miként azt nem túl nehéz kitalálni, az, hogy megvalósítsuk John Hammond álmát és olyanlátványos, tulajdonosainak vagyont hozó őslényparkokkal öregbítsük a hírnevünk, ahol senkit sem fenyeget az a veszély, hogy egy vécén remegve fejezi be földi pályafutását. Első körben a Las Cinco Muertes, avagy az Öt halál szigetcsoport első tagján, Isla Matanceroson kell helyt állnunk, de ha megszolgáljuk a bérünk, akkor a régió többi részén is próbára tehetjük magunk. Sőt, ha kitartóak vagyunk, Isla Nublar is megnyílik előttünk, ahol aztán a gazdasági realitásokra fittyet hányva kiélhetjük a vágyainkat.
Ám tekintve, hogy a program javát a híres-hírhedt szigeteken megtalálható létesítmények gazdaságos üzemeltetése teszi ki, ajánlott mihamarább kiismernünk az alapokat, köztük a játék fő kulcsmotívumát, a hármas tagoltságot. Hiszen igazgatóként a legfőbb feladatunk az, hogy felügyeljük a kutatás-fejlesztési, a szórakoztatóipari és a biztonsági részleget. A Dr. Kajal Dua által vezetett laborköpenyes tudósok jelentik jövőnk alapját, mert ők vonják ki az expedíciók során megszerezhető leletekből a Föld egykorvolt urainak DNS-ét. A képlet egyszerű: minél részletesebb adatokkal rendelkezünk, annál nagyobb az esélye, hogy a kikelteni szándékozott példányok nem pusztulnak el az inkubátorban. Lángelméink emellett új, a betegségek képébe nevető vakcinák létrehozásán is fáradoznak, az őshüllők génszerkezetét módosító és őket új tulajdonságokkal felruházó eljárásokról nem is beszélve.
Marketingeseink közvetlen felettesükhöz, Isaac Clement-hez hasonlóan vérbeli showman-ek, akik látványosságokra helyezik a hangsúlyt, és arra, hogy a hozzánk betérők haza se akarjanak menni. A helyhez illeszkedő tematikájú gyorséttermek, szuvenírboltok, luxusszállások: van minden, mi szemnek-szájnak ingere.
Végül, de nem utolsó sorban, a vadőröket, helikopterpilótákat és hasonló, nélkülözhetetlen munkatársakat tömörítő szekcióval is ajánlott szoros barátságot kötnünk, mivel ha egy probléma árnyékolja be a napunk, akkor tízből kilencszer a viccet hírből sem ismerő George Lambert alárendeltjei oszlatják el a gondok fekete fellegeit. Meghibásodott egy szerkezet? Egy kattintás, és jönnek a szerelők. A világ nyolcadik csodájának számító hibridünk az éhhalál rémével viaskodik? Már szállítják is neki az eleséget!
Egy vihar akkora lyukat szakított a kerítésen, hogy azon egy Tyrannosaurus is kényelmesen ki-be szteppelhetne, ám „szerencsére” csak két-három velociraptor tört be az életükért futó látogatókhoz? Az illetékesek egyből pattannak, hogy kijavítsák a hibát.
Eközben a légi osztag kábítólövedékekkel ártalmatlanná teszi, majd elszállítja az okos kislányokat, és ha elég gyorsan lépnek közbe, elkerülhetjük a tragédiát.
Ahogy látható tehát, az egyes osztályok markánsan elkülönülnek, ráadásul, kisebb-nagyobb feladatok abszolválásával, például a cég értékének feltornászásával növelhetjük a hűségüket hogy új, hasznos épületeket és technológiákat nyissunk meg. De ennek az az ára, hogy a többiek megorrolnak ránk és extrém esetben akár olyannyira elhatalmasodhat rajtuk a keserűség, hogy fittyet hányva a józan ész parancsának, ellenünk fordulnak.
Az intrikáló divíziókon túl még stílszerűen három dologra ajánlott odafigyelnünk. Először, hogy építkezés közben az esetek javában biztosítanunk kell, hogy cégünk új ékének jusson elég áram. Ergo, a nagyobb fejlesztések előtt azok alapját kell megteremtenünk egy vagy több erőművel, transzformátorral és vezetékhálózattal. Továbbá arra sem árt felkészülnünk, hogy ha meghibásodik a rendszer, akkor egyből akcióba tudjunk lendülni. Másodszor, parkunk népszerűsége nem kizárólag attól függ, hogy mennyi és milyen dinoszauruszt tekinthetnek meg az érdeklődők, mert ha azok nem megfelelő környezetben, esetleg egymáshegyén-hátán élnek, vagy egy betegség tizedeli őket, akkor vonzerejük drámaian csökken. Sőt, az is kihat a renoménkra, hogy milyen az infrastruktúra, mivel hiába a lenyűgöző látnivaló, ha a kiszolgálás egy leprával fertőzött szomáliai kalózkocsma szintjét hozza, az semmiképpen sem válik a dicsőségünkre. Harmadszor, nem árt megbarátkoznunk a gondolattal, hogy a nép, évezredes szokásához híven imádja a vért, azaz jobban értékeli a fokozott óvintézkedéseket és elkerítést igénylő, egy esetleges találkozás esetén gyengébb társaikat heccből-ösztönből leterítő ragadozókat, mint a békés növényevőket.
Látszólag tehát gond egy szál se, főleg, mert a dinók megfigyelése, valamint az, hogy belebújhatunk beosztottaink bőrébe, és mi magunk üthetjük ki a megvadult dögöket, jó eséllyel a franchise rajongóinak javát már-már kéjérzetnek is beillő örömmel tölti el. Ám ha nem viselünk rózsaszín szemüveget, három-négy óra után okvetlenül kiugranak a program hiányosságai.
A legfőbb gyengeség, hogy egyszerűen teljesen hiányzik az az illúzió, hogy egy úttörő vállalkozás igazgatói székében ülünk. Nyoma sincs jelentőségteljes döntéseknek, nem kell trükköznünk-taktikáznunk a kívánt cél eléréséhez, a publikum egységes, egyéni igények nélküli masszaként jár-kel, és kevés a választási lehetőségünk. Még a jegyárakat sem szabhatjuk meg. Fájóan hiányzik a műfajra jellemző összetettség, a hibázás, vagy nagyot szakítás, vagy általában véve a kockáztatás lehetősége. Az, hogy legyen értelme kidolgozni egy okos, nevünket a kapitalizmus nagykönyvébe beíró stratégiát. Távolról sem kellemetlen, de langymeleg-semleges, kissé patikaszagú játékmenet fogad minket, és ez tízszerte jobban illene egy free-to-play mobilos címhez, mint egy kiadástól függően ötvenöt-hatvan euróért kínált műhöz.
További negatívum, hogy egyes elemeken illett volna finomítani. A nagy húzóötletnek szánt, részlegek közötti rivalizálás például viccnek gyenge, ám komolyan nyilván nem gondolták. Teljesen abszurd, hogy a dolgozóink azért kezdenek el ármánykodni, mivel nem kapnak elég figyelmet, és bajosan hihető, hogy egy PR-asszisztenst annyira felpaprikáz a mellőzöttség, hogy az arcán gonosz mosollyal arzént kever az őshüllők etetőjébe. Maga Dennis Nedry sem elvi, hanem anyagi okokból lett áruló, és kicsivel utána Dilophosaurus-vacsora. Ezen felül halmazati büntetésnek inkompetens gaztetteik láttán még egy korhatár nélkül vetíthető rajzfilm inkább huncut, mintsem aljas csirkefogója is világok pusztítójának érezheti magát, mert pitiáner galádságaik legfeljebb múló kellemetlenségeket okoznak, újabb szöget verve az ötlet koporsójába.
A gazdasági modell is felülvizsgálatra szorul. Az elvileg hasznot hajtó objektumok java olyan keveset hoz a konyhára a jegyekhez viszonyítva, hogy megéri bagóért adni az értékes árucikkeket, mivel cserébe a látogatók megrohamoznak minket, és ez bőségesen kompenzál minket a veszteségért. Közbena sikeresen teljesített missziókért horribilisen magas summa üti a markunk. Okvetlenül finomítani kéne tehát a modellen, már ha nem eleve az volt a szándék, hogy a gyengébb képességűek is érvényesülhessenek.
Ha pedig azzal is számolunk, hogy egy hallatlanul ostoba döntésnek hála, modok híján kizárólag a hivatalos tartalmakra hagyatkozhatunk és messze nem dobhatjuk fel annyi látványelemmel a parkjainkat, mint megszoktuk, az összkép még kevésbé biztató. Megkockáztatom: 2018-ban egy ilyen lépés egy rajongói bővítményekre erősen építő műfajnál a szakmai öngyilkosság lassú, fájdalmas, de cserébe lélegzetelállítóan félkegyelmű módja.
Az is furcsa húzás, hogy a normális körülmények között alapból elérhető, a kötetlen játékélményt lehetővé tevő sandbox-módot itt miért kell külön megnyitnunk.
Összességében tehát, bár a Jurassic World Evolution a legtöbb, ágazati mumusnak számító filmjátékhoz viszonyítva díjat érdemelne, objektív szemmel lehetetlen nem észrevenni, hogy a Frontier Developments máskülönben elsőrangú alkotógárdájának tagjai ezúttal nem tették olyan magasra a lécet, mint korábban. Így ha kihívást keresve vágnánk bele a különc milliárdos örökségének ápolásába, jobban járunk, ha inkább másra adjuk ki fizetésünk egy csinos hányadát. Azonban, ha elsősorban a pikkelyes kreatúrák jelentette vonzerő miatt ruháznánk be egy kópiába, vagy csak ismerkedünk az efféle játékokkal, ne késlekedjünk a vásárlással, mert remekül fogunk szórakozni.
