Jojo Nyuszi – Gyáva nyúl

Náci tévhitek, egy furcsa kapcsolat és remek színészek – kár volt ezt elpazarolni egy sablonos fejlődéstörténetre.

Jojo Nyuszi – Gyáva nyúl

52 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
52
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Bár a második világháború csípős szatírák, keserédes dramedy-k és kissé morbid módon habkönnyű bohóságok ezreit ihlette, ezek java csak biztos sikert hozó kulisszaként használja a világégést. A valóban a konfliktus visszásságára, és annak kirobbantóira vagy elszenvedőire fókuszáló, nem pedig bevett rutintémák újracsomagolására építő filmek szerény kisebbséget képviselnek a bőséges felhozatalon belül. Ergo nem csoda, hogy miután a klisék kiforgatásáról ismert Taika Waititi bejelentette, hogy erre az ingoványos terepre merészkedik, milliók figyeltek fel új projektjére. Elvégre azzal kecsegtette az érdeklődőket, hogy egy, a náci párt hazugságain felnevelkedett, és legjobb barátjának egy, csupán a fejében létező, idealizált-infantilis Adolf Hitler-ábrándképet tartó gyermek szemszögéből fogja kipellengérezni a rezsimet.

Kezdetben úgy tűnhet, hogy a jeles wellingtoni férfiú hű maradt ígéretéhez, ugyanis a tíz esztendős Johannes „Jojo” Betzler ( Roman Griffin Davis) a földkerekség legcukibb náci fanatikusa. A pöttöm, szőke kisfiú imádja a fajelméletet, megveszik a közös menetelésekért, és ha egy probléma árnyékolja be a napját, azt az elképzelt Führer-pótlékkal (Taika Waititi) vitatja meg. De ezzel együtt majomszeretettel csüng a rendszer csendes kritikusaihoz sorolt, titokban viszont az aktív ellenállók közé tartozó édesanyján, (Scarlett Johansson), és egészen egyszerű feladatok is meghaladják szerény képességeit. Ráadásul társai az általa hangoztatott jelszavakra rácáfoló, szelíd-pacifista természete miatt Nyuszinak csúfolják, és kitaszított páriaként kezelik.

Ő azonban megfogadja, hogy előnyére fordítja jámbor külsejét, és a kellő pillanatban egy répára vadászó tapsifüles kérlelhetetlen könyörtelenségével csap majd le a harmadik birodalom ellenségeire. Így mikor véletlenül belefut az édesanyja jóvoltából a házuk egy rejtett szobájában bujkáló zsidó Elsába (Thomasin McKenzie) kizárólag azért nem adja fel, mert azzal szerettét is bajba sodorná. Inkább eltökéli, hogy megfigyeli a misztikus kreatúraként kezelt, kéretlen vendéget, és értékes, kötetbe gyűjtött információival segíti hazáját. Elhatározását tettek követik. Ellenérzését legyűrve beszédbe elegyedik az őt kezdetben unalmában a Völkischer Beobachterben is megütközést keltő, hajmeresztő dajkamesékkel traktáló kamaszlánnyal – nem is sejtve, hogy furcsa kapcsolatuk nagy változások előhírnöke.

Ígéretes koncepció, és fényét tovább emeli, hogy szereposztásért felelős szakemberek az utóbbi pár hónap egyik, ha nem egyenesen a legerősebb gárdáját szerződtették a produkcióhoz. Az egyből a mély vízbe dobott, kezdő Davis ösztönös tehetséggel, túlzások és manírok nélkül formálja meg a gyűlölettől fröcsögő szavú, ám tetteivel a légynek sem ártó, naiv-zavart kisfiút. Johansson maga a körülményekre fittyet hányó, lelkiismerete parancsára hallgató, tömény életigenlés, és McKenzie szabályosan lubickol a halállal napról napra farkasszemet néző, szarkasztikus lány bőrébe bújva. Példájuk a jelek szerint a mellékszereplőket is inspirálta.

Archie Yates-nek hála, Jojo barátja, a náci eszményképre vicc szintjén se hajazó kövér, szemüveges és örökké joviális Yorki pusztán a megjelenésével is mosolyt csal az arcunkra. Míg a döntően harmadvonalbeli komikának beskatulyázott Rebel Wilson a komolyabb oldaláról mutatkozik be kőostoba mániákusként, és Waititi Chaplin óta a legszórakoztatóbb, gumiarcú Hitler-paródiával örvendezteti meg a közönséget. De a prímet nem vitás, hogy nem ő, hanem a pályáját megkoronázó csúcsteljesítményt nyújtó Sam Rockwell viszi. Totálisan kiábrándult, véleményét Svejket megszégyenítő, rafinált fortélyokkal leplező Klenzendorf kapitánya még ebből a parádés mezőnyből is toronymagasan kiemelkedik.

Vagyis elvileg nem is lehetnénk elégedettebbek – ám ahogy telik-múlik az idő, óhatatlanul is hiányérzetünk támad. Mivel hiába az elsőrangú alapötlet, a máskor a sablonokat vígan megfricskázó rendező ezúttal nem akart, mert vagy tudott kellő bátorsággal hozzányúlni a sokat ígérő témához. Fáradozásainak gyümölcse ezért nem érdemli ki, hogy maró gúnyrajzként, vagy groteszk-abszurd komédiaként hivatkozzunk rá. Ezek helyett, de egy, kilencvenöt százalékban kategóriája tankönyvi dramaturgiájához igazodó, szirupos fejlődéstörténetet kapunk a szeretet erejéről, nyakon öntve némi humanista generálszósszal.

Csak éppen itt náci karlendítéssel köszönnek egymásnak az emberek, illetve időnként elhangzik, hogy a zsidók denevérként lógnak le a plafonról és olvasnak mások gondolataiban. Egy első kézből szerzett tapasztalat hatására megingó meggyőződés, táguló világkép, nagy felismerések, eszmélés, aztán a megtisztító katarzis: ezerszer végigültük korábban, és már a második alkalommal is rettenetesen untuk. Magyarán egy olyan, elcsépelt sztorit kapunk a pénzünkért, ami mellé téve a faék is Voynich-kéziratba oltott kvantumhipotézis, egy leheletnyi agysebészettel megbolondítva.

Mindez pedig azon túl, hogy hatalmas csalódás, mivel pont a direktorra jellemző, sajátos-karakteres többlet vész el, gyakorlatilag érthetetlen is. Hiszen az elkerülhetetlen összeomlást körül forgó, a maga területén az A diktátor földgömb-jelenetével vetekedő csúcspont tíz kurta perc alatt több egyedi ötletet vonultat fel, mint harminc független-alternatív vígjáték együttvéve. Szinte  tocsogunk a vérfagyasztó, éjfekete humorban, tetőfokára hág az őrület, és egy, a valósággal laza viszonyt ápoló, megtévesztett gyermek kénytelen-kelletlen ráébred arra, hogy egy aljas-hazug álomvilágban élt. Ám ezután újra a Hollywood-kompatibilis álfordulatoké és negédeskedésé a terep. Holott ahogy ez a kurta kitérő is ékesen jelzi, Waititi új fejezetet nyithatott volna a háborúellenes műalkotások történelmében.

A Jojo nyuszi tehát egy ígéretesen induló, de eseti-egyedi felvillanásoktól eltekintve fájóan közepes, papundekli-ízű tanmese: egyedül a szívüket is kitevő színészek mentik meg attól, hogy az érdektelenség mocsarába süllyedjen. Kár érte: többet érdemelt volna.

Összefoglalás

Jojo Nyuszi – Gyáva nyúl

Jojo Nyuszi – Gyáva nyúl

Jojo Nyuszi – Gyáva nyúl
Szerzői értékelés
52
%
Taika Waititi legújabb vígjátéka.
A színészek remek munkát végeztek, és egyik-másik jelenete zseniális.
Összességében nem több egy sablonos fejlődéstörténetnél.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap