Galaxisunk legnagyobb méretű struktúrái között számos sötét ködöt találunk, olyan gáz- és porfelhőket, amelyek rendkívül hidegek, így emberi szemmel látható sugárzást gyakorlatilag nem bocsátanak ki. Ezek az óriási molekulafelhők, amelyek elég hideg van ahhoz, hogy bennük az atomok komplex molekulákká álljanak össze, a látható tartományban gyakran csak azáltal észlelhetők, hogy sötét, csillagtalan foltokként léteznek az égbolton.
Az ember által épített távcsövek azonban jóval szélesebb spektrumot fognak le a látható tartománynál, többek közt azt a tartományt is, amelyben ezek a felhők jól láthatóak. Az erre alkalmas műszerek egyike a Spitzer űrtávcső, amely 16 évig működött, mielőtt nyugdíjazták volna. Az infravörös tartományban vizsgálódó teleszkóp pályafutása során számos molekulafelhőt megvizsgált, hiszen ezek nagyon hidegek ugyan, de környezetüknél azért melegebbek, így infravörösben sugároznak.
A mellékelt fotón a Perseus molekulafelhő látható, amely nagyjából 1000 fényévre van tőlünk. A felvétel 2009-ben készült és egy nagyjából 5 fokos égterületet fog be, ami tíz teleholdnyi átmérőnek felel meg. Küldetése korai szakaszában a Spitzer még képes volt látni a leghosszabb infravörös hullámhosszakat is (ezt a képességét később a hűtőanyag elfogyása nyomán elvesztette), így a képen a 24 mikronos hullámok is láthatók, és ezek uralják a képet. Ezeket a vizsgálatok alapján mínusz 150 °C-os hőmérsékletű porszemcsék sugározzák, amelyek vélhetően haldokló csillagok robbanásai nyomán kerültek az űrbe.
A felhőben több más érdekes részlet is látható. A bal oldalon látszódó fényes csomó az IC 348 nevű, rendkívül fiatal csillaghalmaz. A molekulafelhők gyakran szolgálnak csillagbölcsőkként, hiszen azokon a helyeken, ahol a helyi sűrűség magasabb anyagukban, gravitációs összeomlás következhet be, és csillagok képződhetnek. Az IC 348 esetében pontosan ez történt, a halmaz mindössze néhány millió éves, és eddig jobbára a Naphoz hasonló csillagokat termelt ki. A halmaz éppen ezért korlátozottan látható, mivel a nem túl erős csillagfényt elfedi a környező por.
Az ettől jobbra látható nagy, gyűrűs szerkezet a Barnard 3: ennek közepén egy nagytömegű csillag, a HD 278942 található, amely erős csillagszeleivel hatalmas buborékot képezett a sűrű anyagfelhőben. A kép jobb oldalán található csillagcsoport pedig az NGC 1333: ez a halmaz fiatal, nagyon forró csillagokból áll, amelyek intenzív csillagszeleikkel teljesen eltakarították maguk körül a molekulafelhő anyagát. Alattuk néhány kisebb halmaz is feltűnik.
A Spitzer képén csak a teljes felhő egy kis részlete látható, egy 100 fényév átmérőjű rész a mintegy 500 fényéves molekulafelhőből. A hasonló, gigantikus felhők adják galaxisunk csillagainak nagy részét, így jó esély van rá, hogy a Nap is egy hasonló képződményben jött létre. A hasonló felhők tanulmányozása révén így saját rendszerünk múltjába is betekintést nyerhetünk.
