Virtus és kurázsi
A harmincötöt taposó Bishnu Shrestha nem ismerte a félelmet. Így mikor 2010. szeptember 2-án aljas haramiák térítették el a vonatot amin utazott, és némi fosztogatást követően meg akartak erőszakolni egy tizennyolc esztendős leányzót, eszébe nem jutott gyáván lapítani. Inkább előkapta hűséges kukriját, és veszett-vad kaszabolásba kezdett. A martalócokat sokkolta a váratlan támadás, és ezt kihasználva a férfi többet is súlyosan megsebesített, mire a sokaság legyűrte.
Viszont a pribékeken oly mértékben elhatalmasodott a pánik, hogy nem ellenőrizték, hogy áldozatuk biztosan meghalt-e. Ennek hála, a jeles gurkha ha súlyosan sebesülten is, de túlélte a nagy kalandot, és hónapokig sütkérezhetett a hősöknek kijáró dicsfényben. A derék katona bátorsága tehát tagadhatatlan – azonban sehol sincs a Jeges pokol producereinek szilaj-zabolázatlan merészségéhez képest. Mivel ezek a rettenthetetlen specialisták súlyos dollármilliókat kalapoztak össze a befektetőiktől egy, a készítőit sem érdeklő műre.
Gumikacsa nyomában
A kamionosként robotoló, keménykötésű Mike-ot (Liam Neeson) és az iraki háború borzalmai után poszt-traumatikus stressztől szenvedő, szerelőként brillírozó öccsét Gurty-t (Marcus Thomas) még az ág is húzza. Elvégre hiába szakmájuk avatott űzői, a sokat szenvedett veterán különcsége jellemzően borzasztóan irritálja a kollégáit, és a csipkelődésnek induló összetűzések tízből tizenegyszer csonttörő bunyókban csúcsosodnak ki. Az egyetlen megoldást egy saját kamion és a függetlenség jelentené – de ahhoz egy kisebb vagyon kéne.
Ergo semmi meglepő nincs abban, hogy mikor Jim Goldenrod (Laurence Fishburne) egy tisztesebb summáért akár a halált is kockáztató sofőröket keres, a fivérek egyből igent mondanak az ajánlatra. Holott új megbízójuk nem árul zsákbamacskát. Ha a válogatott kevesekből verbuvált konvojnak sikerül leszállítania a csapdába esett bányászok kimentéséhez nélkülözhetetlen eszközöket, királyi fizetség üti a résztvevők markát. De mivel a szűkös határidő miatt a létező legnyaktörőbb útvonalon fognak közlekedni, nem kizárt, hogy egytől-egyig a jeges folyóvízbe fulladnak majd. Ám hamar kisül, hogy a kapzsiság az irgalmatlan elemeknél is veszélyesebb, mert titokzatos, ördögi macherek azon mesterkednek, hogy a kicsiny kompánia ne érjen célba. Azaz a testvéreknek minden ravaszságukra szükségük van ahhoz, hogy kikeveredjenek a slamasztikából.
Anyám is legfeljebb barátként
Tiszta, világos és egyértelmű alaphelyzet. Fennen hirdeti, hogy azok, akiknek már az óvodában is Zeffirelliről diskurálgattak, másfelé keresgéljenek – ellenben a némi könnyed kikapcsolódásra éhezőknek szabad a pálya. Vagyis a frappáns-forradalmi fortélyok elmaradásán sopánkodni éppen annyira megvetendően sznob húzás, mint egy koszos restiben Wellington-bélszínt rendelni frissen facsart mangódzsússzal, és hangosan hüledezni, mikor a döbbent pincér pörköltöt-kólát kínál. A probléma ezért nem is ez, hanem az, hogy egy kurta, nyüves-nyomorult percig sem hisszük el, hogy ezt a sablonpanelekből kutyafuttában összetákolt, pongyola tucatblődlit bárki is a sajátjának tekintette.
Pontosabban fogalmazva, hamar bizonyossággá érlelődik bennünk a gyanú, hogy a fő vezérlőelv a totális, acélszürke közöny volt. Egyben az a gondolat is tanyát ver a koponyánkban, hogy az érintettek teljesen másba is ezzel a rezignált fásultsággal vágnának bele. Beszélő állatos vígjáték, Rákosi Mátyás viselt ügyeit kiveséző dráma, antropomorf, emberevő zombikáposztákat felvonultató horror, netán ezek tetszés szerinti keveréke: egyre megy. Szinte látjuk, ahogy a baltaarcú ír leborotválja a haját, mopsznak maszkíroztatja magát, és hangosan felugat. Aztán egyik kezében egy sörétes puskával, a másikban pedig a Gerő Ernőre hajazó, aranytojást tojó tyúkkal megritkítja a kulákok, ellenforradalmárok, és más, deklasszált lumpok által felhergelt zöldségek ármányos hordáit.
J'Accuse...!
A fő vétkes természetesen az író-rendező Jonathan Hensleigh: hajmeresztő fantáziátlansága és kétségbeejtő lustasága átüt a vásznon. Dialógusai fapadosak, a jó két óra körüli cselekményt egy kósza fordulat sem színesíti, és az akciójelenetek harminc-negyven éves közhelyek ötlettelen felböfögései. Ebből adódóan a székünkhöz szegező csúcsepizódokról vagy alkalmi adrenalinfröccsökről álmodozni is dőreség, hiszen tudjuk, hogy kivel, mikor és mi fog történni.
Persze, ahol a főnök leül, ott a beosztottak hortyogva szundikálnak: a botcsinálta kontár hervasztó példájából kiindulva a többiek sem izzadták habosra az ingüket fene nagy igyekezetükben. A hatvankilencet taposó, anno Oskar Schindlerként remekelő Neeson arcáról többször is leolvasható az apátiával vegyes döbbenet, és Fishburne megvetése jeléül valós képességei öt százalékát nyújtva szenved. De takaréklángon pislákolva is a kisebb mellékalakokat életre keltő, sanszosan pályát tévesztett kollégái fölé tornyosul.
Igaz, utóbbiak mentségére szolgál, hogy egy három-öt percnyi szöveget kapó, vadóc-vagány nőt, egy sunyi vájárt, egy hetedrangú Lennie Small-koppintást vagy egy kopaszodó-herebajos céges öltönykét minimum trükkös emlékezetesen megformálni. Ám mások sem vitézkednek. Se íze, se bűze operatőri munka és lapos hangzásvilág nyomatékosítja, hogy a lőtéri kotorékeb bolháit sem izgatta a produkció sorsa. Egyedül a meseszép táj érdemel dicséretet – de a havas puszták szerelmeseinek igényeit ezernyi, nívósabbnál nívósabb dokumentumfilm és reality-sorozat elégíti ki.
Verdikt
Összességében tehát, a szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban a Netflixen elérhető, nálunk viszont egy bizarr-perverz tréfa átkos folyományaként a multiplexekben vetített Jeges pokol a bicskanyitogatóan inspirálatlan alibizés csimborasszója. Ergo, ha nem hoz lázba, hogy egy olyan marhaságért adjunk ki egy mozijegy árát, amit egy önérzetesebb kábelcsatorna is csupán a hajnali holtsávban vetítene le, messziről kerüljük el. A viszonylag magas értékelés oka, hogy rossznak nevezni dőreség volna - azonban ez elsősorban annak köszönhető, hogy a kapitális baklövésekhez tízből nyolcszor szív, lélek és tettvágy kell.
