- Tudom mi következik!
Gamerként a kudarc, vagyis az időleges kudarc nem ismeretlen fogalom. Azt jelzi, hogy gyakorlásra, a szabályok átismétlésére vagy a játékmechanika mélyebb megértésére van szükség. Rutinnal, tehetséggel, készségekkel elég sok minden elintézhető akár elsőre is, de azért nem minden.
Aki valaha is nekiindult a Dark Souls bármelyik részének az tudja, hogy a kitapasztalás, az alkalmazkodás és a felkészülés milyen sokat számít. Ahogyan annak a belátása is, hogy hacsak nem mazochista képzőbe járunk, ereinkben nem csörgedezik némi ázsiai vér, akkor mondjuk ne próbáljunk az adott szintnél (character level, power level stb.) sokkal hatalmasabb ellenségbe vagy hasonlóba belekötni. Persze vannak szent őrültek, akik nevetve végig rohannak a legnehezebb játékokon is és extra kihívásokkal szórakoztatják magukat.
De mi a helyzet, ha a videojátékok világát, mechanikáit és egy akciófilmet összekeverünk? Hasonló lesz, mint az FPS-filmnek is hívott Hardcore Henry? Vagy a remélhetőleg hamarosan megjelenő Free Guy? Esetleg errefelé nézelődjünk mondjuk? A listát lehetne még folytatni, de nem mindegy, hogy egy létező videojáték adaptációról beszélünk, vagy arról, hogy mechanikákat és ismerős helyzeteket vesznek át a készítők.
Itt az utóbbiról van szó és az első 5 percben bárkinek, aki valaha is MMO-zott eszébe villanhat egy raid vagy insta. Főként azért, mert amint harcba keveredtünk az adott bossal, senkit nem érdekelt, hogy „de hát csak 1% HP-ja maradt”, ahogy az sem, ha 1-2 stage-et megcsinált a csapat, a harmadiknál pedig elvérzett. Minden esetben újra kellett kezdeni. És újra és újra, amíg meg nem volt a teljes győzelem. Fél diadal itt sincs, ahogy a fociban sem osztogatnak pontot fél-gólokért és „majdnemekért”.
Roy Pulver (Frank Grillo) visszavonult katonaként élete romjait igyekszik összegereblyézni, mikor arra ébred egy átmulatott, alkoholgőzös éjszaka után, hogy az életére törnek. Aztán másnap, és harmadnap és a 200. alkalommal is. Mintha az Idétlen időkig új verziójába csöppentünk volna, csak kicsit több vérrel, fegyverrel és káromkodással.
Roy hamar hasznát veszi a Delta Forceban kapott kiképzésnek és az ott töltött évek tapasztalatainak. Egyelőre nem tudni mi történt, de menetrend szerűen, minden napja ugyanúgy indul (újra) és csakis úgy juthat tovább, ha bizonyos problémákat megold közben. Problémák alatt pedig bérgyilkosokat, robbanásokat, lehallgatást, támadó helikoptert, összeesküvést, titkos laboratóriumot és hasonlókat értünk. És akkor a családról még szó sem esett, ami egy fiúgyereket és egy feleséget foglal magában, nem is beszélve Mel Gibsonról, aki egy mellék-fő szereppel egész értékelhető főgonoszt alakít.
A film közben tele van poénokkal, videojátékos utalásokkal és konkrét videojátékokkal, csavarokkal, akcióval és ez az, ami nemcsak fogyaszthatóvá, de szórakoztatóvá is teszi. Aztán még nagyobbat akar markolni és onnantól már vékony jégre merészkedik.
A Boss Level, mint említettem főként az akcióra és a humorra van felhúzva, a történet lassacskán bontakozik ki visszaemlékezésekből és egyéb emlékekből, de közben folyamatosan megy a cinikus kommentárokkal ellátott robbanós, verekedős, üldözős jelenetek sora. Le a kalappal a készítők előtt, ugyanis nem könnyű ugyanazokat a jeleneteket, helyzeteket 5-10 módon továbbra is érdekesen tálalni.
Azonban, hogy ne csak akciófilmet kapjunk és a főszereplő se egy izomagyú, két dimenziós karakter legyen, bejön a romantikus és a család szál is a történetbe. Érthető, hiszen hősünk egy ponton túl a családjáért is harcol. Távol került tőlük a válás óta és az apa-fiú kapcsolat, valamint a volt felesége felé táplált érzelmek mind szerepet játszanak az összképben, mint kiderül. Itt azonban némi dilemmát és törést érzek a filmben. Egyfelől értem a változatosságra, a mélyebb karakterábrázolásra mutató igényt és azt is, hogy nem akartak agyatlan csihi-puhi akciófilmet kiadni a kezük alól.
Az esetek nagy részében egyet is értenék ezzel, de most nem. Nagyon szelektív példák, de úgy gondolom a lényeget áthozzák: a Terminator 2-ben is voltak érzelmi/emberi szálak, a nemrég kijött Mortal Kombatban is, és általában a történet részét képezik így vagy úgy, itt viszont az az érzésem, hogy felborult az egyensúly és átcsaptunk egy ponton családi/romantikus filmbe ahol azért akció is van. A 21. században már a férfi is lehet érzelmes, sírhat is, kifejezheti a fájdalmát anélkül, hogy furcsának tűnne, de a fővonalas családi dráma és az akciófilm kicsit olyan, mint az olaj és a víz. Elvannak egymással, de nem keverednek, ha pedig eldöntjük, hogy melyik kell nekünk, a másik csak zavaró tényező.
Jobban örültem volna, ha a Boss Level a Deadpool/Idétlen időkig furcsa szerelemgyerekeként humorral tűzdelt akciófilm marad. Más pedig ki van békülve a film jelenlegi formájával, vagy épp örül, hogy vegyítették a stílusokat. És így a film egyik felét legalább mindketten maradéktalanul élvezhetjük, a többi pedig belefér.
