Miután a Paraguay-t 1844 és 1862 között vaskézzel irányító Carlos Antino López elhunyt, fia, Francisco Solano López úgy látta, hogy elérkezett az ideje annak, hogy Dél-Amerika korlátlan urává avanzsáljon. A Napóleont istenítő, magát a korszak megannyi más politikai kalandorához hasonlóan a sors küldöttének tekintő, súlyos tévképzetektől szenvedő kényúr jó pár évig visszafogta magát, ám amikor 1864-ben Brazília lerohanta Uruguay-t, a két érintett ország mellett még Argentínának is hadat üzent. Ezzel kezdetét vette a sokat szenvedett kontinens talán legeszelősebb, hat éven keresztül dühöngő konfliktusa. A feltétel nélküli kapitulációhoz túlságosan büszke, önjelölt hódító eltökélte, hogy vagy kivívja a végső diadalt, vagy népével együtt hal meg, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy gigászi, ellenben rosszul felszerelt serege csak elódázni tudja az elkerülhetetlen vereséget. Miután a hivatásos katonák java holtan hevert a csatatereken, puskaport korábban soha nem szagolt parasztokat soroztatott be, és azt követően, hogy ők is elhulltak, járni is alig tudó vénségeket, gyermekeket, illetve asszonyokat küldött a biztos pusztulásba.

Beszédes, egyben borzasztó adat, hogy az Acosta Ñu-nál 1869. augusztus 16-án megvívott ütközetben 3500 kilenc- tizenöt év közötti gyermek veszett oda, vagy esett fogságba. A végül tényszerűen megőrülő, dührohamai során a kormányhivatalnokok körülbelül kilencven százalékát és megannyi külföldi állampolgárt kivégeztető, Cerro Corá alatt elesett despota áldozatainak pontos száma sajnos közel rekonstruálhatatlan. De konzervatív becslések szerint a harcokba, a tisztogatásokba, a megfelelő kezelés hiányában elfertőződő sebekbe, és a munkaerő drámai visszaesésével a fejét azonnal felütő éhínségbe háromszázezren haltak bele. Ez az ország lakosságának 60-80%-át tehette ki. Magától értetődően a nemek közti arány is végzetesen felborult: egy férfira négy nő jutott, és tízezrek sirathatták a vágóhídra terelt fiaikat-férjeiket.

A hazájában jelentős részben a harmincöt évig regnáló Stroessner nacionalista kultúrpolitikája miatt sokak által az utolsó töltényig küzdő nemzeti hősként ünnepelt López kérlelhetetlen, a tényeket nem hogy arcon köpő, aztán válogatott szitkok farba billentő, majd herén harapó ámokfutása a Cliffhanger Productions szerencsétlenkedésére emlékeztetheti az embert. Hiszen, miközben a józan ésszel fagyos-távolságtartó kapcsolatot ápoló diktátor azt nem volt képes felfogni, hogy nem terem számára babér a harcmezőn, addig a lőtéri kutyát sem érdeklő, idegölően közepes Jagged Alliance Online-t jegyző cégnél láthatóan az egykor szebb napokat látott franchise-tól nem tudnak elszakadni. Pedig nagyon ideje volna már, mivel az abuzív párkapcsolatokat a törvény roppant helyesen igen erélyesen bünteti.

Tekintve, hogy a körökre osztott harcrendszerű játék összességében óhatatlanul olyan benyomást tesz ránk, mint egy pillantás Jeffrey Dahmer hűtőszekrényébe, el kell ismernünk: bizonyos elemei megütik a tisztes közepes mércét. Hovatovább, ha a történet díjat nem is érdemel, ám kellőképpen szellemes ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket. A húsz évvel az első felvonás után játszódó sztori szerint a jól ismert zsoldosokkal Fortuna nem bánt kesztyűs kézzel. Van, aki alkoholistaként tengeti napjait, más a leukémiából felépülve árnyéka egykori önmagának, és akad depresszióval kezelt kedélybeteg, vagy éppen más testi-lelki nyavalyától félig-meddig megnyomorított martalóc is. Ugyanakkor, miután az érintettek semmi máshoz nem értenek, fél lábbal a sírban is elvállalják, hogy egy komolyabb összegért megbuktatják a Deidranna Reitman haragjának állandó céltáblájából egy sziget teljhatalmú nagykutyájává lett Elliotot.

De mielőtt akcióba lendülhetnének, a múltját átlagon felüli agresszióval-arroganciával kompenzáló egykori élő boxzsák fogdmegjei elkapják őket, és sikeres szökésük után minimális felszereléssel kell, hogy érvényesüljenek az idegen, őrposztokkal teli terepen. Feladatunk adott: két, általunk választott kommandóssal és menet közben fellelhető, opcionálisan besorozható specialistákkal szövetkezve végre kell hajtanunk missziónkat. Ezt persze egyszerűbb mondani mint csinálni: a túlerővel és kiszáradás állandó rémével viaskodva arra is ügyelnünk kell, hogy sebeink ne fertőződjenek el, sőt, egyes harcosoknál olyan egyedi sajátosságokra sem árt figyelnünk, mint a kórosan legyengült immunrendszer, vagy a fizikai-pszichológiai függőség mellékhatásai. Szerencsére dolgunkat megkönnyíti, hogy ha az irányításunk alatt állók belelendülnek a vérontásba, vagy megsérülnek, különleges képességekkel gazdagodnak: garantáltan találó, a páncélt ignoráló lövést ereszthetnek meg, a megszokottnál többet mozoghatnak, vagy másképpen hozhatják ki magukból a maximumot.

Az érdekes ötletek és valóban korrektül kivitelezett mechanikák sora ezzel véget is ér. A korai PS2-címeket idéző grafikának, és az ötödik konzolgeneráció legelrettentőbb audio-terrormerényleteit kenterbe verő szinkronnak hála, erőteljesen erotikus élményben van részünk, mert a hangzásvilág a dobhártyánkkal, míg a látvány a retinánkkal folytat egyoldalúan heves nászt. Döbbenetes, hogy a készítőknek ebben a formában képesek voltak piacra dobni munkájuk éretlen-savanyú gyömölcsét. A csúnya, ám cserébe igénytelenül animált karakterek, az ocsmánynak is csupán a tények indokolatlan szépítésével nevezhető szakaszok, és az esélyesen az irodalmi ambíciókkal megvert, ifjabb éveiben rubeola helyett párbeszédek ellen beoltott éjszakai portás átérzés nélkül felolvasott, nem szándékos paródiának is beillő, rémséges szövegei még akkor is elvennék a kedvünk az élettől, ha más területeken minden rendben lenne.

Ez azonban távolról sincs így. Rosszakaróinkba annyi taktikai érzék szorult, mint egy marék, LSD-n tartott molylepkébe, és ezt kompenzálandó, a célzási rendszer bicskanyitogatóan igénytelen. Ahogy azt a lentebb lévő képernyőmentésen is megtekinthető, egy közvetlen közelről leadott fejlövés alkalmasint harminchat százalékos eséllyel talál, míg az agyatlanul futkorászó nyomorultak akkor is leszednek minket a pisztolyukkal, ha három konténer mögött lapulunk. Ez egyébiránt azért is vicces a maga pitiáner módján, mivel a fegyverek a mi kezünkben valamiféle torz játékegyensúly nevében több paranormális jelenséget produkálnak, mint tíz temetőre épült, kísértet járta ház Halloween teliholdas éjszakáján. A mesterlövészpuskák például szemtől-szemben pontatlanabbak, mint másfél kilométerre, feltételezem azért, mert a tárban lévő töltények önérzetét sérti, ha azért lövik ki őket egy másfél kilométeres effektív hatótávolságú halálosztóból, hogy telibe kapjanak egy két köpésnyire álldogáló balfácánt. Az is megér egy misét, hogy az öklünk sebzése pariban áll egy pisztolyéval, és hiába javítgatjuk arzenálunk darabjait, könnyűszerrel megeshet, hogy egy körben öt, elvileg toppon lévő, vagy erős közepes állapotú szerkezet ragad be. Tán mondani is fölösleges, hogy a minket jobb létre szenderíteni óhajtók emiatt nem sűrűn kell, hogy aggódjanak: a monitor előtt töltött bő tizenhat órás tesztidőszak alatt összesen kétszer fordult elő, hogy az osztagom skalpjára pályázó bérencek első kézből bizonyosodhattak meg arról, hogy a fegyvertisztítás nem úri passzió.

A mélypontot viszont egyértelműen a pályák jelenik: unalmas, lerombolhatatlan, az ajtók kinyitásának opcióját leszámítva egyáltalán nem interaktív, monoton, atmoszféra nélküli sablon-helyszínek, zéróhoz közeli taktikai lehetőséggel. Jellemzően szekciónként egy követni érdemes jó út van, ezért ha nem a fájdalomra gerjedünk, újrajátszási értékről nem beszélhetünk.

Ezen hibák mellett egészen abszurd jelenetek is mutatják, hogy nem hogy bétateszter nem látta a végeredményt, de maguk a fejlesztők is megfogadták a híres-hírhedt Dallas-szinkronparódia a farmra vonatkozó megjegyzését. Személyes kedvencem az volt, mikor az egyik korai küldetésnél egy lezuhant helikoptert nem lehetett csendben megvizsgálni, ám kifosztani igen, azaz a pálya befejezéséhez likvidálhattam a fémkupac közelében lévő osztagot. Hasonlóképpen, a gondos fertőtlenítést és az adott karakter kicsattanó erőnlétét kiröhögő, dafke-richtig alapon elfertőződő sebekről is hosszasan lehetne értekezni. A menetrend szerinti fagyásokat, azt, hogy a gép köre alatt nem lehet visszatölteni a játékállást, hanem kötelező végignézni az összes aktív egység cselekedetét, és a többi technikai-tervezési hibát ezek tükrében megemlíteni sem érdemes. Nem osztanak, nem szoroznak.

Hihetetlenül megalázó és frusztráló, hogy egy elvileg agymunkát igénylő címnél mit sem ér a kis szürke sejtek megdolgoztatása, mivel ha a gép úgy akarja, akkor három nyolcvan százalékos eséllyel betaláló lövésünk megy mellé, miközben a katonák egyik kritikus találatot a másik után érik el. Aztán, ha esetleg a dac két lábon járó avatárjaként fügét mutatunk a programkódnak, és mégis összehozunk egy nem pürrhoszi diadalt, a játék gyorsan össze is omlik. A kényszerből egymás mellé sodródott szövetségesek közötti rivalizálásról, netán barátkozásról, milícia-kiképzésről, pénzügyekről, feketepiacról, információszerzésről, vagy bármi, egy ihlet nélküli, eredetileg alighanem mobilra szánt hentesmunka kereteit szétfeszítő, fájóan hiányzó elemről pedig ne is álmodjunk.

Összességében tehát, hangozzék akármennyire megdöbbentően is, Jagged Alliance: Rage! Még a korábbi mélypontnak számító röhejes-szánalmas Flashback szintjét sem éri el, és ez hozzávetőlegesen akkora teljesítmény mintha Helen Keller verne el minket egy dallamfelismerő játékban. A félresikerült széria-nekromancia szentségtelen végeredményének egyetlen haszna az lehet, hogy látványos-irtóztató bukás esetén a PC-re és konzolokra futottak még kategóriás címbitorló borzalmakkal betörni óhajtók átgondolják a terveiket. Ergo, eszünkbe se jusson beruházni egy kópiába: nagyságrendekkel jobban járunk, ha inkább újra előszedjük az első, vagy a második epizódot.