A drón a fejlesztők megfogalmazása szerint „ionszelet” generálva halad a levegőben. A jármű egymás mögé helyezett részekből álló huzalpárokkal van felszerelve, amelyekben az elülső huzal menet közben 40 ezer volt feszültséget kap. Ez elég ahhoz, hogy a levegő nitrogénjéről elektronokat szakítson le, vagyis ionizálja az atomokat. A huzalok között fejlődő elektromos mező a gép hátulja felé mozgatja az ionokat, amelyek a levegő semleges összetevőibe ütközve légáramlatot keltenek. Ennek révén marad a gép a levegőben.

A koncepció hasonlít ugyan a néhány űreszközben már jelenleg is használt ionhajtóműre, a fejlesztők szerint nem ez a technológia adta az ötletet számukra, hanem a Star Trek-univerzumban látható, csendesen üzemelő, halvány kék fényt kibocsájtó hajtóművek ihlették meg őket.

Meg persze a korábbi hasonló kutatások, a módszer alkalmazhatóságát ugyanis az 1920-as évek óta vizsgálják különböző kutatócsoportok, mondja Stephen Barrett, a drónt létrehozó szakértők egyike. Az ionmeghajtás kapcsán azonban még az 1960-as években is úgy tűnt, hogy a rendelkezésre álló technológiai keretek közt az sosem lesz érdemben használható. Előrelépés pedig azóta sem történt azon túl, hogy páran barkácsoltak maguknak az ionszelek révén lebegésre képes apró eszközöket. Ez volt legalábbis a helyzet egészen mostanáig.

Barrett és társai ugyanis sikeres kísérletek sorával igazolták, hogy mostanra az elektronika és a számítógépes modellezés új módszereit kihasználva lehetséges olyan ionmeghajtású járművet reptetni a Földön, amely a lebegésen túl másra is képes. A kutatók egy 2,5 kilogrammos merevszárnyú drónt szereltek fel az újfajta hajtóművel, és az 5 méteres szárnyfesztávú jármű majdnem 60 métert repült miután egy gumikötéllel a levegőbe segítették.

A prototípus majdnem egy évtizedes munka eredménye, amely során jelentős fejlesztéseket hajtottak végre a hatvanas években megszületett terveken, például sikeresen lekicsinyítették az alkatrészeket, illetve sokkal hatékonyabbá tették a rendszer működését. Amely persze jelen állapotában még mindig igen gyenge hatásfokú, hiszen egy könnyű kis drón rövid távon való levegőben tartásán túl másra nem igazán alkalmas.

A szakértők szerint azonban a koncepció sok ígérettel kecsegtet, és az igazán komoly tesztek, amelyek során kiderülhet, mire alkalmas a technológia, csak ez után következnek. A modellek szerint a meghajtás ezen módja magasabb sebességek esetén sokkal jobb hatásfokú, amit a 17 km/órás csúcssebességű drónnal eddig nem volt lehetőség tesztelni. A mostani kísérlet tehát igazából csak annak megmutatására szolgált, hogy a koncepció működőképes.

Barrett szerint a technológiával további fejlesztések után jó hatásfokú meghajtórendszerek hozhatók létre, amelyek akár sokkal nagyobb méretű járművek reptetésére is alkalmasak lehetnek. Az első terület azonban, ahol elterjedhet az ionszeles meghajtás, a drónok piaca lehet, a rendszer ugyanis – ellentétben az összes többi drónmotorral – abszolút csendes, így az ilyen drónok jelenléte egyáltalán nem lenne zavaró az emberek számára, magyarázza a szakértő.

Hogy mindebből mi valósulhat meg ténylegesen, az egyelőre kérdés. Tény, hogy a légcsavarok és a sugárhajtóművek jelenleg sokkal hatékonyabb meghajtást garantálnak, de az elképzelhető, hogy az újítás ezekkel kombinálva használható lehet. Például a fel- és leszálláskor hagyományos meghajtással haladnak majd a gépek, de menet közben, egy bizonyos sebesség fölött ionmeghajtásra lehet kapcsolni.