A garamant birodalom a mai Líbia délnyugati részén terült el, számos várossal és kisebb településsel. A települések különlegessége, hogy az emberi történelem legkorábbi példáját kínálják arra, hogy nyílt víz, folyó vagy tó nélkül is lehetséges fenntartani egy társadalmat. A garamantok sikere egyrészről az emberi leleményességről ad tanúbizonyságot, másrészről arról is, hogy mennyire hajlamosak vagyunk elpazarolni a földi erőforrásokat.

A Szahara 5000 éve a bolygó legbarátságtalanabb területei közé tartozik, legalábbis az emberek számára. Korábban persze a mai Serengetihez hasonló szavanna volt, vízlelőhelyekkel és gazdag vadállománnyal. Tudjuk, hogy a távoli múltban emberek lakták ezt a tájat, és jól boldogultak, sőt, a régió az egyik olyan hely lehet a feltételezések szerint, ahol kifejlesztették a fazekasságot.

Amikor azonban a garamantok 2400 évvel ezelőtt a Szaharába települtek, a terület már nagyjából olyan volt, mint manapság: egy forró sivatag, amelyen átkelni is nehéz, nemhogy élni benne. A korábbi, kedvezőbb körülmények nyomai azonban megőrződtek egyes helyeken, köztük a garamantok otthonában, Wadi el-Agialban is.

A talajvíz nagy része túl mélyen volt ahhoz, hogy a modern technológiák nélkül a mezőgazdaság fenntartásához szükséges mennyiségben hozzáférhető legyen. Wadi el-Agialban azonban valamivel magasabbra nyúlt a talajvíz felső része. Frank Schwartz, az Ohiói Állami Egyetem professzora elmondása szerint a garamantok ferde alagutakat ástak a vízben gazdag hegyoldalakba, és a kifolyó vizet az alatta lévő völgyek öntözésére használták.

Ezt a technikát más ősi civilizációk is alkalmazták a száraz területeken, bár közel sem annyira száraz részeken, mint amilyenekkel a garamantoknak kellett megbirkózni. Schwartz úgy véli, hogy az ötletet Perzsiából vehették át, ahol a módszert több mint egy évezreddel korábban is használták.

A korabeli írásos forrásokban előfordulnak említések a garamantokról, de az információk nagy része téves, ráadásul sokszor a rómaiaknak tulajdonították tetteiket. Az 1960-as évek óta a régészek sok félreértést korrigáltak, de az a kérdés, hogy miért volt annyi talajvíz, amit megcsapolhattak, megoldatlan maradt.

Schwartz vizsgálatai szerint a Szahara ezen része alatt húzódó homokkő víztartó réteg a világ egyik legnagyobbika. Bár a Szahara földtanilag nem túlságosan régen még termékeny füves terület volt, több millió éve nem volt igazán nedves. Schwartz azonban kimutatta, hogy a terület geológiája miatt abban az időszakban, amikor a Szaharában még voltak esős időszakok, a kérdéses régió alá nagy vízgyűjtő területről áramlott be a víz. És később ez biztosította évszázadokon át a garamantoknak a vizet.

Wadi el-Agial egészen paradicsominak tűnhetett a garamantok számára, miután hozzáfértek a talajvízhez. Az aszályok innentől nem izgatták őket, és áradásokkal sem kellett számolniuk. Mivel pedig hatalmas sivatagos részek választották el őket a hasonló méretű civilizációktól, gyakorlatilag senki sem fenyegette őket. A történészek úgy vélik, hogy életszínvonaluk magasabb volt, mint bárki másé a térségben az ókorban.

A talajvíz túlzott kiaknázása azonban idővel visszaütött: a garamantok 750 kilométernyi hosszúságú alagutat ástak a víztartó rétegbe, hogy hozzáférjenek annak tartalmához. A leghosszabb alagút 4,5 kilométer hosszú volt. Mivel az utánpótlás gyakorlatilag teljesen megszűnt, amint teljesen kitermelték az elérhető vizet, beütött a katasztrófa. Amikor a talajvíz először süllyedt az alagutak szintje alá, egy ideig további ásásokkal kordában tartották a problémát, de körülbelül 1600 évvel ezelőttre teljesen elhagyták a régiót a lakosok.

Schwartz szerint a garamantok példája intő jel lehet a mai emberek számára is. „Ha megnézzük a modern példákat, például a San Joaquin-völgyet, az emberek gyorsabb ütemben használják fel a talajvizet, mint ahogyan az újratermelődik” – jegyzi meg. „Kaliforniában idén nagyszerű, csapadékos tél volt, de ez 20 évnyi szárazságot követett. Ha a szárazabb évek folytatódnak, Kalifornia végül ugyanabba a problémába fog ütközni, mint a garamantok lakhelye. A kimerült talajvízkészletek pótlása pedig drága és végső soron kivitelezhetetlen lehet.” A helyzet persze nem teljesen azonos, hiszen jelenleg már nem gravitációval, hanem szivattyúkkal nyerik ki a vizet, de ez csupán a súlyosabb probléma elodázását jelenti a kutató szerint, aki az Amerikai Geológiai Társaság 2023-as ülésén számolt be eredményeiről.