A minden korosztálynak mesélő animációs filmek királykategóriáját képviselő Pixar stúdió tizennégy év után tért vissza közkedvelt szuperhős családjához. Irdatlanékkal együtt Brad Bird író-rendező is újra jelentkezett, hogy megpróbálja túlszárnyalni a klasszikussá vált első részt.

A Pixar legfontosabb és legjobb tulajdonsága kezdettől fogva az, hogy nem csak a beszélő állatokat, egymással harcoló játékokat és az aranyos szörnyeket látni vágyó gyerekekre, hanem az őket elkísérő szülőkre is gondol. A hihetetlen család 2004-es első epizódja nem mellőzte az erőszakosabb akciójeleneteket és a fajsúlyosabb dramaturgiát, ám mégis végig megőrizte a családi filmes atmoszférát.

Habár majdnem másfél évtized eltelt Bob Parr, azaz Mr. Irdatlan pereputtyának első kalandja óta, a második felvonás ugyanott veszi fel a sztori fonalát, ahol azt félbehagyták. A történet szerint a szoros családi egységbe kovácsolódott família egy bankrablás megakadályozása során a fél várost rombadönti, a tettest viszont nem sikerül elkapni. Így hiába állt jószándék a hőstevékenység mögött, a hatóságok szemében az incidens csak megerősíti a szuperképességekkel bíró egyének illegalitását előíró törvény létjogosultságát. Ekkor azonban feltűnik a pénzes Winston Deavor, aki fel szeretné hívnia a figyelmet a szuperhősök fontosságára. A kísérletben először Bob neje, az extrém nyúlékony Helen vesz részt, ám már első bevetésén szembetalálja magát az embereket képernyőkön keresztül manipulálni képes Démonitorral.

Egyre elfogadottabb, hogy a férj marad otthon a gyerekekkel, így nem meglepő, hogy a szuperhősök is követik a példát. Amíg Helen Nyúlánykaként küzd a gonosz ellen, addig Bob vigyáz a kicsikre. Az így megszülető kétpólusú történet élvezetes akcióvígjátékot teremt, és lehetőséget biztosít arra, hogy a karakterek az első film után még jobban kibontakozzanak. A matekleckével, fiúgondokkal és kukarabló mosómedvével szenvedő családfő porontyai sikerességéért küzd, miközben neje Brad Bird észbontóan látványos és kreatív akciójeleneteiben viszi vásárra a bőrét. A részletekben felfedezhetjük Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiáját és a klasszikus Batman-rajzfilmsorozatot is, miközben más hősfilmek mellett önmagától is merít, hiszen a sztori egyes pontokon igencsak hasonlít a Mission: Impossible negyedik epizódjára, a Fantom protokollra.

De mindezek az egyéb alkotások által biztosított ihletek csak ütős színesítőelemek, a fővonalat továbbra is Bird kreativitása adja. A marveles figurákhoz hasonlóan itt is az önmagukkal meghasonlott szuperhősök állnak a középpontban, és a rendező a jelmezes igazságosztók illegalitását előíró törvény jogosságának kérdését feszegeti, miközben a technológia és média hatalmára is kitér. A cselekmény fináléjára kibontakozik egy ügyes csavar, amely nem egészen azt hozza, amit várnánk, és ennek persze érdemes örülni. A sablonosabb megoldás helyett Bird ügyesen keverte el a bosszúvágyat, a frusztrációt és a rosszindulatú zsenialitást a főellenfél motivációs rendszerében. Így kényszeríti a hősöket arra, hogy mielőtt szembeszállnak ellenfelükkel, önmagukkal (és egymással) is vívják meg a szükséges harcot.

Mert ebben a világban a szuperképesség nem a véletlen és nem is választás kérdése. Akinek képességei vannak, kénytelen identitását ehhez a szokatlan vonáshoz mérten ápolni és alakítani. Amikor Parrék láthatatlanságra képes lánya, Illana megkísérli megsemmisíteni jelmezét, a strapabíró anyag nem enged. Elpusztíthatatlan, akárcsak a szupereemberek különleges adottságai. Ezekkel kell együtt élniük, és a minél nagyobb jóra felhasználniuk. De Bob is hamar rájön, hogy jó apának lenni legalább ugyanakkora hőstett, mint egy gazfickó orrát beverni. Nyúlányka egyszerre küzd a civilek biztonságáért és gyermekei épségéért. Zseniálisak azok a jelenetek, amelyekben Irdatlanék zúzás közben vitáznak azon, hogy épp ki vigye az ölében Furit, a család legkisebb sarját. A sokféle képességét szülei és testvérei előtt végre felfedő kis lurkó egyértelműen lopja a showt, de Illana serdülőkori személyiségválsága is tartalmasra sikeredett, a még mindig nagy kópé Dash pedig olyan jól időzített poénokat hoz a jelenetekbe, amelyekről élőszereplős film esetében azt feltételeznénk, hogy rögtönzés eredményei.

Így áll össze a szórakoztató családi akciófilm, amely a Pixartól már nem is annyira meghökkentő, de még mindig lenyűgöző módon tolja ki az animációs látványvilág minőségi határait. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a kétórás játékidő túl hosszú. A történet az utolsó fél órára egysíkúvá válik, az utolsó nagy csata pedig kifejezetten unalmas. De az az igazság, hogy mire eljutunk a végső zúzásig, már nem is annyira számít, hogy mi történik a vásznon. Mert ekkorra A hihetetlen család 2. már beteljesítette legfontosabb küldetését: kibontotta és egymás mellett tökéletesen működővé tette karaktereit, akik számára a szuperhőslét mást és mást jelent. Illina számára a tinédzserévekkel való küzdelem, Dash esetében az önkontroll megtanulása, Bob és Helen szemszögéből pedig a szülői lét felelőssége tükröződik vissza a fényesen csillogó jelmezekben.