Viszonylag ritka, hogy egy távolról sem rossz, ám kiemelkedőnek is bajosan nevezhető játék hosszú órákon keresztül tartó, vegytiszta döbbenetet váltson ki belőlem, mint ahogy az sem gyakori, hogy hétszer kelljen nekifutnom egy efféle, középszerű címről szóló cikknek. Azonban, az Asakusa Studios boszorkánykonyhájából kikerült, a belső nézetű dungeon crawlerek közé tartozó Hyakki Castle, amiben az Edo-korszak egy kastély-erődjének biztonságában megbúvó, egész Japánt fenyegető gonosz mágust kell jobb létre szenderítenünk, vitán felül az utóbbi pár hónap egyik legmegdöbbentőbb RPG-je.
Azt, hogy az értetlenségtől sűrűn fel fogjuk vonni a szemöldökünk, már szó szerint az első percről fogva nem hogy sejteni, hanem egyenesen tudni lehet, mert a karakteralkotás mintegy megágyaz annak, hogy mire is számítsunk. Hiszen, itt egyrészt örömmel konstatálhatjuk, hogy a szigetország mondáiból merítő fejlesztők az emberek mellet olyan fajokat is játszhatóvá tettek, mint a jókora szarvakkal bíró onik, a hatalmas orrú, törpeszerű tenguk, vagy a nekatomák azaz a különösen öreg, szellemmé átváltozott macskák. Másrészt ezzel szinte egy időben túl is eshetünk az első csalódáson, mivel a négy kasztból három lényegében a harcos-tolvaj-varázsló triumvirátus átkeresztelt, fantáziátlan verziója, és csak a negyedik, az ökölharc mellett a különféle védelmi praktikákra is fókuszáló szerzetes hat valamennyire az újdonság erejével.
Hőseink kiválasztása után meg is kezdhetjük a nagy, valóságos érzelmi hullámvasutat jelentő kalandot, mely során jóformán lépésenként változik, hogy ámulatba esünk a készítők ötletességétől, vagy éppen méla undor fog el minket az elcsépelt, sablonos, hovatovább, átlag alatti megoldásoktól. Az atmoszférát közel lehetetlen egyetlen, jól körülhatárolható jelzővel illetni, mert míg maga a kastély egy barna papírzacskó minden jellegzetességével, kellemével és egyediségével bír (és ha nem tudnánk, hogy hol vagyunk, soha nem találnánk, ki, hogy a felkelő Nap országának egyik erődítményében koptatjuk a padlót), addig a szörnyek a régi vágású grafika ellenére lenyűgözőek. Még az egyszerű csontvázkatonák is a szamurájok jellegzetes vértjét viselik és ahogy egyre közelebb kerülünk a célpontunkhoz, úgy bukkannak elő a mondák, mesék és mítoszok ihlette, bizarrabbnál bizarrabb kreatúrák. Megesik, hogy egy csábító asszonyfejű, de pikkelyes kígyótestű ellenféllel gyűlik meg a bajunk, és a lángoló kerékhez hasonlító wanyūdō-val is összefuthatunk, a többi fura fajzatról nem is szólva. Egészen szürreális élmény, ahogy a generikus, vagy kevésbé udvariasan fogalmazva, lapos és álmosító pályaszakaszokon járva-kelve megelevenedik előttünk a japán folklór színe-java.
A játékmenetet is hasonló kettősség jellemzi. Az, hogy két, döntésünktől függően 2-2 vagy 1-3 karakterből álló csoportra oszthatjuk meg a partit, zseniális újítás. Elvégre, miután számít, hogy szemből, oldalról, vagy hátulról ütjük a lényeket, fantasztikusan színessé és érdekessé teszi a harcokat, mert taktikai lehetőségeink jócskán kibővülnek. Ha ügyesek vagyunk, bekerítő hadművelettel nálunk sokkal erősebb lényeket is pokolra küldhetünk, sőt, egyes szakaszoknál és puzzle-rejtvényeknél egyenesen elvárás, hogy a sógun bajnokai a továbbjutás érdekében különváljanak. Ugyanakkor, az újító játék más területeken kategóriája valóságos retrogád állatorvosi lova. Az irányítás nehézkes, a program az alapokat is alig magyarázza el, és egy hallatlanul olcsó húzásként egyedül megadott pontokon menthetünk, holott ennek a korlátozásnak 2017-ben a nehézségi szint mesterséges emelésén kívül semmiféle oka nincs és nem is lehet.
Összességében tehát, ha patikamérlegre helyezzük a Hyakki Castle jó és rossz tulajdonságait, akkor az eszköz két serpenyője tökéletes egyensúlyba kerül, mivel a a szellemtelen, B-listás ötleteket jellemzően szinte azonnal egyensúlyozza egy olyan elem, aminek láttán hálát adunk a jó sorsunknak, hogy Ralph Baer annak idején belevágott a videojáték-gyártásba. Ez alapján adná magát a következtetés, hogy ha akarjuk, a saját felelősségünkre tehetünk vele egy próbát, csakhogy, a felemás mű a stúdió önbizalomhiánytól láthatóan nem szenvedő urainak döntése miatt egy cent híján huszonhárom euróba kerül. Ergo, miután ezért az összegért akár a Legend of Grimrock 2-t is megvehetjük, vagy ha akarjuk, a GoG-on bepótolhatjuk az Ultima Underworld első két felvonását esetleg a Might and Magic széria epizódjainak tekintélyes részét, ráadásul még marad is némi pénz a zsebünkben, jobban járunk, ha kivárunk egy nagyobb leárazást, mert nem nehéz olcsóbbat és jobbat találni nála.
