i mint vet...

A Szép melléknevet viselő II. Ióannész a Bizáncot vasmarokkal kormányzó császárok javához hasonlóan alattomos intrikákkal és válogatott veszélyforrásokkal nézett szembe regnálása során. Ifjabb éveiben szűkebben vett családja, főleg a férjét a legmagasabb polcra helyezni igyekvő Anna Komnéné fondorlatos praktikái keltette hullámok lecsillapításán ügyködött, aztán a háborúskodás nyűgje keserítette meg az életét. Napjait a besenyők támadásainak elhárítása mellett a szerbekkel vívott csatái, és a korábban a szövetségesei közé sorolt, mohó velenceiek pálfordulása által előidézett krízis kezelése töltötte ki. Ráadásul Szicília ambiciózus, hálóját egész Dél-Itáliára kivető grófjával, a magát 1130-ban királlyá koronáztató II. Rogerrel is meggyűlt a baja, a magyarokkal való konfliktusait nem is említve.

De ezek mellett azt a célját sem adta fel, hogy Antiochia a gazdagságban fürdő, meseszép városát birodalma új ékkövévé teszi – vagyis pihenésre vajmi kevés ideje maradt. Ám ha hébe-hóba mégis el óhajtotta űzni a feje felett tornyosuló viharfellegeket, gyakran menekült szeretett hobbijához, a vadászathoz. Azonban a koronás nem igazán bízott a képességeiben, mert a megcélzott állatot egy nem létfontosságú szervet érő találat esetén is megölő, mérgezett vesszőket használt. Idő előtti vesztét is ez a visszás szokása okozta. Mivel 1143. április 1-jén megvágta az ujját egy preparált nyíllal, és szívós-makacs katonaként nem törődött kicsiny, ám pár nap alatt elfertőződő sebbel. A többre hivatott koronás fő ezért egy héttel később belehalt a szeptikus sokkba, és trónusát a Komnénosz-ház egyik legaktívabb hódítója, az atyjánál is többet hadakozó I. Manuél foglalta el.

Miként azt a neves férfiú rút-méltatlan vége is remekül illusztrálja, a zsákmány elejtése módfelett trükkös hobbi. Nincs ez másképp a Hunting Simulator 2-ben sem, elvégre a belga Neopica művére voksolva fel kell kötnünk azt a bizonyos alsóneműt, ha sikert akarunk aratni.

Egyről a kettőre

A legegyszerűbb trükköket megtanító, opcionális tréningmissziót követően rusztikus eleganciájú hétvégi vityillónkban találjuk maguk, ahol az első feladatunk az, hogy lefektessük későbbi ténykedésünk alapjait – hiszen nem durrogtathatunk úri szeszélyünk szerint. Ahhoz, hogy a három, eltérő flórával-faunával kényeztető főrégióban, jelesül, Coloradóban, Texasban és Európában elkaphassunk egy meseszép példányt, előbb meg kell vásárolnunk egy faj bizonyos számú egyedre érvényes licencét. Lényeges, hogy az engedélyek az első, indulófegyverünket is meghatározó, korlátlan kilövést lehetővé tevő, ingyenes választásunk kivételével csupán egy konkrét terület két alszakaszára vonatkoznak.

Magyarán, ha hamisítatlan fenegyerekként először a barnamedvére tesszük le a voksunk, akkor nem kell aggódnunk. Az ezernyi csodát rejtő, változatos Roosevelt nemzeti parkban, a mesés cseh lápvidéken és az örökké megkapó-misztikus köddel borított Hargitában is örökkön szabad a vásár. Ha viszont utána éles váltásként nyulakra fennénk a fogunk, akkor hiába garázdálkodhatunk kedvünkre a kíméletlen, vérvörös homokkal borított Chihuahuan sivatagban, vagy a westernfilm-atmoszférájú Bandera megyében, papírunk máshova nem jó. Külön meg kell vennünk a másik két zónába szóló papírost, és bárhol is hajkurásszuk a tapsifüleseket, irományaink a limit elérésekor érvényüket vesztik.

Persze, ha nem tudunk uralkodni magunkon, egy tiltólistán lévő faj képviselőjét is telibe trafálhatjuk. De mert a fejlesztők tisztában voltak azzal, hogy a szubkultúra tagjainak renoméja a Ceausescu-stílusban mészárolgató, félrészeg proliknak köszönhetően Ted Bundy és Nyikolaj Jezsov szintjén mozog, a retorzió nem marad el. Ilyenkor nem zsákolhatjuk be a csábító-csalogató trófeát, és bankszámlánkról is levonnak egy megszabott összeget. Tehát zsebre menő létszükséglet, hogy betartsuk az írott-íratlan etikai szabályokat, mivel ha fittyet hányunk a jó ízlésre, pillanatok alatt legatyásodunk, és egy huncut fillérünk sem marad arra, hogy arzenálunk bővítsük. Holott ez elemi érdekünk, mert a jó szolgálatot tevő csalikon, a szél irányát-erejét mutató porokon, ebeken, sípokon, kiegészítőkön és távcsöveken túl új gyilokszerszámokra is elverhetjük a keresetünk.

Mit és hogyan?

Ez utóbbi különösen fontos, mivel az eltérő fizikai adottságú vadak más-más készségeket igényelnek. Egy vörös hiúzra értelemszerűen nem mehetünk a testét darált hússá aprító .308-as flintával, vagy egy sörétes halálosztóval. Íjjal, számszeríjjal, vagy .223-as, esetleg .243-askaliberű mordállyal ellenben igen, míg a leginkább a tavakkal teli Pawnee-rétségen tenyésző libákra specializálódva elfelejthetjük a golyós puskákat.

Egy gigászi bölénynél pedig elvileg bohóckodhatunk a Benny Hill Show-ban is megütközést keltő, ósdi-avitt módszerekkel, ám jobban tesszük, ha előhalásszuk a 30-30-ast vagy a .338-ast. A megfelelő eszköz hiánya a rapsickodással azonos súlyú és megítélésű bűn. Ergo ildomos résen lennünk, hogy nehogy véletlenül hibát vétsünk, és az éppen aktuális terepen járva-kelve is ajánlott elfogadnunk három, kőbe vésett tételt.

Ezek közül a legfontosabb az, hogy a vadászat türelemjáték. Ha idegbetegként nyargalászunk, és nem figyelünk a szélre, órákig bolyonghatunk úgy, hogy egy nyomorult, szuicid hajlamú lemminggel sem hoz minket össze a sors. Arról nem is beszélve, hogy a megrágott növényeket, ürülékhalmokat és más nyomokat csigalassan araszolva is trükkös kiszúrni.

Nem árt megbarátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a matematikához hasonlóan egy farkashoz, őzhöz vagy fácánhoz sem vezet királyi út, és ha sietünk vagy nem vagyunk elég állhatatosak, elbukunk. Ennek legékesebb példája, hogy kutyánk eleinte nem több egy láb alatt lévő, nyáladzó-csaholó koloncnál: kizárólag rendületlen-lankadatlan trenírozással nevelhetünk belőle éles szimatú segítőt.

Másrészt, hiába a megannyi tilalom, egy percig sem kérdéses, hogy a létező legprimitívebb felszereléssel is masszívan felénk lejt a pálya. Hát még egy harmincas tárkapacitású műszaki csúcsteljesítményt szorongatva, vagy a legóvatosabb teremtményt is ösztönei vezérelte véglénnyé züllesztő feromon-koktélt locsolva. Következésképpen jövünk annyival a célkeresztünkbe kerülőknek, hogy egyetlen, precíz lövéssel tegyünk pontot földi pályafutásukra.

Így ha mellőzzük az akkurátus tervezést, és egy kisebb ország éves ólomtermését szétszórjuk a környéken, akkor hiába aratunk diadalt, a szankció nem marad el. Acélos elszántság és vasakarat nélkül óhatatlanul megfizetjük a tanulópénzt, mert főleg karrierünk elején gyakori, hogy eszünket veszítjük a ránk törő, fékezhetetlen-leküzdhetetlen hévtől. Majd csak akkor józanodunk ki, hogy elbuktuk egy drágább holmi árát. Záróakkordként, azt a békát is le kell nyelnünk, hogy nem minden hajsza lezárultával térhetünk haza elégedetten, mivel könnyedén előfordulhat, hogy megannyi izzasztó óra elteltével egy védettséget élvező nősténybe futunk bele.

Vadászbaleset

Ahogy az ennyiből is kiókumlálható, a készítők szándéka nem az volt, hogy segítsenek kiélni a léha szórakozás és az eszképista fantáziálgatás iránt érzett, olthatatlan vágyunkat. Hanem az, hogy a lehető legrealisztikusabban adják vissza a becserkészés, űzés és leterítés néha hajmeresztően vontatott, kudarcokkal teli, de az erre fogékonyaknak felülmúlhatatlan-eksztatikus folyamatát. Éppen ezért azon kárálni, hogy a program miért nem éli el az amfetaminszármazékokkal, adrenalinnal és koffeinnel táplált Doom Eternal tempóját, minimum abszurd.

Elvégre ezen logika mentén kedvenc macskánkat is agyonverhetnénk, hiszen bár megfogja az egeret, hálátlan dögként relatíve ritkán enyhít aranycsinálással a terheinken. Vagyis határozott kérésünket kerek-perec megtagadó, richtig sem jódlizó kaktuszunkhoz, vagy a méltó sakkpartnerré avanzsálást gúnyos mosollyal elhalasztó aranyhalhoz hasonlóan nem érheti meg a reggelt.

Ideális körülmények között tehát arra az örömteli konklúzióra juthatnánk, hogy a stúdió fáradozásainak gyümölcse a műfaji kritériumok figyelembevételével beváltja hozzá fűzött reményeket. Ám ahogy arra sajnos viszonylag hamar kénytelenek vagyunk ráébredni, erről szó sincs: a minimum csiszolásra szoruló funkciók és opciók listája tekintélyes. Nagy dobásnak szánt négylábú cimboránk haszna kiokosítva is zéró, mert útvonalkeresése botrányos.

A tavakba beküldhető labrador tízből nyolcszor kabaréba illően kínlódik a vízből való kimászással, és néha két-három percig is küszködik. De az is sűrűn megesik, hogy a paraképességekkel bíró jószág ide-oda teleportál. Aztán idővel azon sem lepődünk meg, hogy egy kő, egy fatuskó, netán egy meredek emelkedő megoldhatatlan problémát jelent neki.

Ennek tükrében kétségbeejtő, hogy a többi állat az ő szerény szintjét sem éri el. Normális esetben az első gyanús neszre fejvesztve eliszkoló jószágok itt egyenesen felénk nyargalnak, vagy egy reumás-hadirokkant lajhárt is hitetlenkedő röhögésre késztető vánszorgásba kezdenek. Traumatikus élmény volt, mikor egyedül azért tudtam leszedni egy nemes jávorszarvast, mivel az esélyesen súlyos depresszióban szenvedett, és négy-öt méternyi menekülés után megtorpant, hogy rezignáltan várja a kérlelhetetlen-közönyös kaszást.

Ám az sem kevésbé sokkoló, mikor egy békésen úszkáló madárraj megtizedelése, illetve az ezzel járó fülsiketítő dörrenés fikarcnyit sem hozza lázba a hat méterre lévő szárnyasokat. Mivel ilyenkor azok békésen pancsikolnak tovább, és a nihilizmussal vegyített carpe diem jegyében egy veterán boncmester rutinjával ignorálják a kilyuggatott tetemeket. Emellett a külcsínnel is felemás benyomást tehet ránk. Mert miközben a környezet gyönyörű, és egyik-másik faj meghökkentően életszerű, bőven akadnak az A dolog kutya-imitációinál legfeljebb egy fokkal hitelesebb, darabos mozgású, művi-mesterkélt aberrációk is.

Ezek a gyengeségek önmagukban is bevernek egy marék jókora szeget az alkotás koporsójába. Viszont halmazati büntetésnek az összképet a legalább ennyire kellemetlen általános slendriánság is rontja. A fegyvereket nem hasonlíthatjuk össze: örök rejtély, hogy egy méregdrága puska pontosan miért is jobb vétel egy olcsóbbnál. Ergo az, hogy menürendszer húsz évvel korábbi trendeket idéz, avatárunk nem, vagy csak késve reagál utasításainkra, a lövedék-fizika gyengécske és láthatatlan tereptárgyak emelik a vérnyomásunk, már nem oszt, nem szoroz.

Vegyem vagy ne?

Összességében a Hunting Simulator 2 egy dicséretre méltóan világos víziójú, de ezzel együtt paradox módon kínosan pongyola és igénytelen próbálkozás. Ráadásul rideg korlátozásai miatt hagyományos játékként értelmezhetetlen, és markáns erényei dacára a valóság könyörtelen-kérlelhetetlen ábrázolására törekvő műként is az elvárható minimum alatt teljesít. A verdikt így nem lehet kétséges. Ha kocavadászként pufogtatnánk egy keveset, messziről kerüljük el, mivel iszonytató frusztrációnk tüze legfeljebb egy órán belül vörösen izzó, billentyűzet-aprítással kombinált monitor-szétverésre késztető haraggá hevül. Míg ha tapasztalt vagányokként némi virtuális kalandozásra áhítozunk, egy negyven-ötven százalékos leárazásnál beruházhatunk egy kópiába, ám ne várjunk sokat.