Virágozzék ezer virág

Ugyan a Mao vezette kommunisták propaganda-tirádáik során teli torokból harsogták vélt-valós eredményeiket, azt még ők sem titkolták, hogy a kínai közegészségügy siralmas helyzetén vajmi keveset javítottak. A gyermekek bő húsz százaléka nem érte meg az ötödik születésnapját. Ocsmányabbnál ocsmányabb, Nyugaton vakcinákkal-gyógyszerekkel réges-régen megzabolázott ragályok szedték áldozataikat, és a 44-45 év körül ingadozó várható élettartam sem töltötte el büszkeséggel az illetékeseket. Ezért a Nagy Kormányosként is emlegetett politikus 1958-ban utasítást adott a szúnyogok, a legyek, a patkányok és a verebek kiirtását megcélzó Négy Kártevő kampány beindítására.

A párttagoktól elvárták, hogy egységbe kovácsolva mobilizálják a lakosságot, és a brigádok élén menetelve, verseny-jelleggel pusztítsák a bajok legfőbb okozóinak kikiáltott állatokat. Azonban gyorsan kisült, hogy a horribilis mértékű a gabona- és gyümölcsdézsmálással vádolt madarak az ökoszisztéma szerves-hasznos fogaskerekei, mert a megtizedelt egyedek alig ritkították meg a sáskapopulációt. A mohó rovarok így akadály nélkül szaporodhattak, és mire a vörösök észbe kaptak, már a nyakukon is volt a minimum tizenötmillió halálos áldozatot követelő, 1959-től 1961-ig dühöngő éhínség-hullám.    

Ahogy ez a példa is ékesen illusztrálja, hatékonyan kormányozni lényegesen komplikáltabb annál, mint azt a többség képzeli. Ezen tételt a leginkább az Endless-franchise-zal bizonyító Amplitude Studios legújabb műve, a Humandkind is alátámasztja. Mivel a Civilization-t trónjáról letaszítani hivatott 4X-stratégiában egy döntésünk is romba dönthet egy olajozottan működő országot.

Egyensúly és harmónia, ha bele döglötök is

Vitathatatlan, hogy egy első, felszínes pillantásra a francia csapat fáradozásainak gyümölcse nem tűnik többnek egy költséges marketing-hadjárattal beharangozott, és tessék-lássék apróságokkal felcicomázott klónjátéknál. Hiszen a kezdetek kezdetén pár, toprongyos-éhező ősembert kommandírozunk egy rejtélyekkel teli planétán, és arra kell koncentrálnunk, hogy a csapott homlokú primitívek a legkedvezőbb örökséget hagyják utódaikra.

Azaz akármennyire is csábító a letelepedés vágya, nem verhetünk tanyát az első erdőben vagy hegytetőn, mert kénytelenek vagyunk mérlegelni a távlati konzekvenciákat. Ráadásul a felfedezést sem hanyagolhatjuk el mivel diadalunk kulcsa az, hogy friss élményeket szerezve gyülevész trogloditákból előbb eszmékkel és hagyományokkal bíró nációvá kovácsolódjunk, majd uralmunk alá hajtsuk a glóbuszt.

Tehát a koncepcióról ordít, hogy kiagyalói Sid Meier köpönyegéből bújtak elő. Viszont az ördög megcsontosodott szokásához híven a részletekben búvik meg, és ha nem riaszt el a hasonlóság, hamar ráébredünk, hogy szó sincs szégyentelen-szolgai másolásról. Egyben az is nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy a program három, tapasztalt mesterek kezének munkáját dicsérő pilléren nyugszik. Ezekből az első és legfontosabb a holisztikus megközelítés.

Ahhoz, hogy a későbbi generációk imáikba foglalják becses személyünk, nem elég egyetlen fronton maradandót alkotnunk, mert a túlspecializált fantaszták és az agyaglábú kolosszusok óhatatlanul elbuknak. Vagyis ilyen-olyan, egyoldalú fejlesztést igénylő győzelmi kondíciók hajszolása helyett az számít, hogy összességében mennyire muzsikálunk fényesen. Magyarul hírnevünk feltornászása elemi érdekünk, mivel a legmagasabb értékkel büszkélkedő fejét fogja díszíteni a babérkoszorú. Ezt lenyűgöző mérnöki csodák felhúzásával, kihívások teljesítésével és hét szektor lehetőségeinek kiaknázásával brillírozhatunk.

Befolyásunk növelésével, vagyonunk gyarapításával, ellenségeink szétmorzsolásával, népességrobbanással, régiók kontrollálásával, építkezéssel és kutatással hagyhatunk nyomot a világban. A szisztéma egyszerű: egyes mérföldkövek elérésekor a vérrel-verítékkel megszerzett pontok mellett egy csillag a jussunk, és ha eleget zsákolunk be, a következő korszakba léphetünk.

Ám mert limitált, hogy ugrásonként hányszor is remekelhetünk egy-egy érában, ildomos minél több vasat tartanunk a tűzben. Elvégre hiába gyújtunk rá reggeli szivarunkra adósaink hitelleveleivel, vagy emelünk katedrálist haragosaink csontjaiból, ez idővel nem több meddő hivalkodásnál. Ennek hála, nyoma sincs az egysíkúságnak – hovatovább, létszükséglet, hogy igazi, víziókat dédelgető vezetőként kormányozzunk, és ne egy banánköztársaság lazsáló-monomániás pojácájaként improvizálgassunk.

A talpkövön kevély igék sora

Ehhez szervesen kapcsolódik a káosz törvénye. Hullámokat vető tetteink lebontják a bevett kereteket, és bár küzdhetünk a „Semmi sem örök.” ősi bölcsessége ellen, ez tízből kilencszer az öntökönlövés minősített eseteként vonul be a krónikákba. Ez két területen mutatkozik meg. Az első, hogy az ugrások során módot kapunk arra, hogy magunk mögött hagyjuk az új körülmények között avétos-gyengécske kultúránkat. Ennek fő nyeresége friss-ropogós egységek, létesítmények és egy karakterisztika bezsákolásán túl az, hogy ha akarjuk, lecserélhetjük a fókuszunk.

Tehát semmi vész, ha ráébredünk, hogy a bajuszpödörgetéssel kombinált machinálásnál ezerszer jobban élvezzük a direkt odacsapást: egy, az ütöm-vágomért több hírnévvel jutalmazott nemzetre válthatunk. Persze ez nem kötelező. Ha kötjük az ebet a karóhoz, egy, az összes tevékenységre kiterjedő bónusz a jussunk, de igen kínos, ha négy-ötszáz évvel korábban rettegett lovasaink belefutnak egy mérsékelten barátságos, puskás-gépkarabélyos rohamosztagba.

Míg a második az, hogy cselekedeteink, törvényeink és kinyilatkoztatásaink nem kevesebb, mint négy, eltérő előnyöket adó skálát befolyásolnak. Ezek a szabadsághoz, a globalizmushoz, a hagyományokhoz és a piacgazdasághoz fűződő viszonyunkat jelzik. A kereskedelmet bűnnek bélyegző és bezárkózó, ám máskülönben bámulatosan nyitott-liberális iparosok, a sajtót béklyóba vető, agrárfetisiszta vadkapitalisták, vagy militáns, sámánista feltalálók: nincsenek korlátok.

Ha elfogadjuk, hogy mindennek következményei vannak, egészen meghökkentő rezsimeket hozhatunk létre, és az is kizárólag tőlünk függ, hogy meddig ragaszkodunk az elveinkhez. Mivel megeshet, hogy xenofóbiánk sajnálatos folyományaként perbe fogunk egy elméjét külhoni egyetemeken pallérozó géniuszt. Vagy az egyének gyülekezési jogát oltalmazva a pestis kitörésekor sem tiltjuk be a partikat. Esetleg a stabilitást preferálva megfojtjuk a kritikai attitűdöt, és a rémséges retorzióktól reszkető értelmiségiek ki sem merik nyitni szájukat, nehogy megzavarják a prolik gumibottal-könnygázzal kikényszerített álbékéjét.

Záróakkordként az élményre a koronát az oktatandó aprólékosság teszi fel. Az egyik pillanatban azon morfondírozunk, hogy megengedjük-e néhány, elmondásuk szerint szorgos és szerény melósnak a letelepedést. Utána könnyed levezetésként azon matekozunk, hogy hány embert tudunk áthelyezni az gyárakból a farmokba úgy, hogy ne szakadjon be a GDP, de az élelem-termesztés a csúcsra ugorjon. Aztán az egyházhoz való viszonyunkon tépelődünk, szociálpolitikai krédónk főbb téziseit dolgozzuk ki, bősz smúzolással megágyazunk egy független metropolisz bekebelezésének, potenciális lázadók méregfogát tépjük ki gyökerestől, és aljas szomszédjainkra is ügyelünk. Egy kört sem pazarolhatunk el, mert ha hagyjuk, hogy felgyűljenek a problémák, nem menekülünk a legrútabb sorstól.

Dzsingisz kán és a Csárdáskirálynő

Miként az ennyiből is kitűnik, a párizsi stúdió ihletett-tehetséges alkalmazottjai pár frappáns és szellemes ötlettel életet leheltek a TBS-ek tetszhalottként szendergő műfajába. Ám sajnos ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy grandiózus és tiszteletre méltó projektjük hibátlan. A legfőbb baj a szigorúan mechanikai szinten tökéletes, és teljesen logikus újrapozicionálás narratív bárdolatlansága. Hiszen az, hogy a program nem tekinti egy lánchegység flexibilitásával bíró, átírhatatlan paraméternek birodalmunk eszmeiségét, kétségkívül örömteli, mivel a főbb ideológiai áramlatok lassan a felismerhetetlenségig átalakulnak. Azaz abban, hogy búcsút intünk a múltnak, senki sem lelhet kivetnivalót. De az, hogy ezt az szimbolizálja, hogy kettőt kattintunk, és a mongolok frakkot öltve a bécsi operában ünneplik Kálmán Imrét, vagy Babilónia Mexikóvá transzformálódik, paródiává zülleszti az átmenetet.

Emellett az is tagadhatatlan, hogy egyik-másik opció inkább érződik kutyafuttában összedobott függeléknek, mintsem a nagy egészbe harmonikusan illeszkedő elemnek. A fapados-unalmas harc legfőbb erénye, hogy automatizálható. A háborúk támogatottságának önvédelem-nehezítő, kiforratlan-kezdetleges szisztémája idegtépően ostoba szituációkat szül, és a tiszteletlen húzások elszenvedésekor érvényesíthető kárpótlás-rendszer is a viccnek durva, ellenben komolyan nyilván nem gondolt marhaságok sorát bővíti.

Mert az, hogy nem mi döntünk a kompenzációról, hanem a gép szabja meg a méltányosnak vélt összeget vagy diplomáciai lépést, iszonyatosan illúzióromboló. Ezek a gyengeségek pedig még akkor is szemet szúrnának, ha a mesterséges intelligencia irányította országok nem kínosan középszerű teljesítményt nyújtva sütögetnék a pecsenyéjüket, és reagálnának a fortélyainkra. Természetesen tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: kismillió játékban ezt a színvonalat sem sikerül megugrani, ám ez felettébb sovány vigasz.

Verdikt

Összességében tehát, bár ezen sorok írásakor nem beszélhetünk felülmúlhatatlan klasszikusról, vitathatatlan, hogy a Humankind az utóbbi esztendők egyik legambiciózusabb és legkellemesebb meglepetése. Ráadásul távlatilag a határ a csillagos ég – elvégre, ha a készítők korrigálni fogják a nyűgöket, nem kérdéses, hogy alkotásuk kategóriája abszolút élvonalában foglal majd helyet. De abban az esetben sincs okunk panaszra, ha ez nem történik meg, mivel mostani formájában is bátran ajánlható az elmetornára éhezőknek.