Nyilvánvalóan a Mátrix című film adta az ötletet a Bonni Egyetem kutatóinak, akik azt kívánják tudományos alapossággal megvizsgálni, hogy milyen jelei lennének annak, ha a minket körülvevő világ egy hatalmas számítógépes szimuláció lenne. Annak igazolására, hogy tényleg a valóságot látjuk magunk körül, a kvantum-színdinamikát hívják segítségül, amely az erős kölcsönhatás, azaz a hadronok (proton, neutron, mezonok) közötti alapvető vonzóerő kvantumelmélete. Ez a vonzóerő tartja össze az atommagot, és ennek révén az univerzum minden létező objektumát. Az erős kölcsönhatás egyik legnagyobb érdekessége, hogy vonzóereje a többi alapvető kölcsönhatással ellentétben a hatótávolsággal növekszik, mintha csak a részecskéket egy gumiszalag kötné össze.
A kutatók egy ideje már próbálják szuperszámítógépek segítségével modellezni a kvantum-színdinamika rendszerét, azonban jelentős problémát okoz, hogy a kölcsönhatások olyan alacsony méretskálán fejtik ki hatásukat és annyira bonyolultak, hogy a legnagyobb számítógépek is csak a világegyetem egy aprócska darabkájának, egy néhány femtométer átmérőjű térrésznek a működését tudják szimulálni.
Egy ilyen, a világegyetemet összetartó alapvető erőket leíró szimulációt végső soron az univerzum számítógépes modelljének is tekinthetünk. Ebből viszont egyenes úton következik az a kérdés: honnan tudjuk, hogy nem egy ilyen szimulációban éljük életünket?
Silas Beane és kollégái úgy vélik, hogy megalkottak egy olyan mérési módszert, amelynek révén biztos választ kaphatunk az előző kérdésre. Feltevéseiket egy Greisen–Zatsepin–Kuzmin-határ (GZK-határ) néven emlegetett elméleti értékre alapozzák, amely a távoli forrásból származó kozmikus sugarak maximális lehetséges energiaszintjét határozza meg. Az elméleti fizika világában a dolgok többé-kevésbé végtelennek tekinthetők, a számítástechnikában azonban mindig vannak határok. Ez az ilyen jellegű szimulációk legnagyobb problémája: a fizika törvényeit egy korlátozott kiterjedésű három dimenziós térbe (rácsba) kell kényszeríteni, amely tény miatt a számítógépes modellek természetüknél fogva csak korlátozott mértékben képesek imitálni a valóságot.
És mint kiderült, van is egy ilyen határ, mégpedig korábban emlegetett GZK-határ. Ez az elméleti fizikai feltevések szerint azért létezik, mert a nagy energiájú részecskék utazás közben interakcióba kerülnek a kozmikus háttérsugárzással és hosszú távon energiát veszítenek.
Beane és kollégái úgy vélik, hogy a nagy energiájú részecskék és a háttérsugárzás közelebbi vizsgálata rávilágíthat arra, hogy a GZK-határ valóban a fent leírtak miatt áll-e fenn, vagy pedig azért, mert egy természeténél fogva korlátozott szimulációban élünk. A háttérsugárzás révén, ha tényleg szimulációról van szó, bepillantást nyerhetünk a szimulációs rács alapvető szerkezeti felépítésébe, igazolva ezzel feltételezésünket.
A kétségkívül érdekes projekttel kapcsolatban több gond is akad, elsőként talán azt a tényt emelnénk ki, hogy az egész elméleti levezetés azon a feltevésen alapul, hogy a szimuláció megalkotója úgy gondolkodott rendszere megalkotásakor, ahogy azt mi tennénk. Pedig ha az egészen másképp épül fel, vagy sokkal kisebb skálán, mint ahogy azt elképzeljük, akkor ezen az úton sosem jöhetünk rá, hogy egy program részei vagyunk.
 
