A gorilláktól, csimpánzoktól és társaiktól persze felegyenesedett járásunk, nagy agyunk, valamint komplex társadalmunk és kultúránk is megkülönböztet, de most koncentráljunk a csupasz tényekre. Évmilliókkal ezelőtt eleink valószínűleg pontosan olyan szőrösek voltak, mint a többi főemlős, az evolúció során azonban az ember fokozatosan megszabadult bundája javától, míg testét csak nagyon mérsékelten borították a szőrszálak, kivéve a fejet, a hónaljat és az ágyékot.
Hogy miért váltunk bundátlanná, az régóta vita tárgyát képezi a kutatók között, akik több nagyon eltérő teóriával is előálltak a váltás megmagyarázásra. Darwin például úgy vélte, hogy a természetes szelekció munkájának eredménye testünk csupaszsága: elődeink a szőrtelen testet preferálták, így a ritkásabb bundájú egyedek nagyobb eséllyel szaporodtak. Mások szerint a testszőrzet elvesztése a szőrszálak közt lakó paraziták elleni alkalmazkodás része volt.
A kutatók többsége ugyanakkor napjainkban már nagyjából egyetért abban, hogy a vastag szőrzet eltűnése a hőszabályozással lehetett kapcsolatban, vagyis hogy elődeink azért veszítették el bundájukat, mert így hűsebben tudták tartani testüket. Miután őseink két lábra álltak, többet mozogtak – sétáltak és futottak – nyíltabb, szárazabb területeken, ahol sokkal komolyabban fennállt a túlhevülés veszélye, mint egy sűrű erdőben.
A szőrzet megritkulásával és a verejtékmirigyek mennyiségének növekedésével azonban elkerülhetővé vált a túlhevülés, mivel a verejték párologtatásával le lehetett hűteni a testet.
A naposabb környezetben tehát evolúciós előnyt élveztek azok, akik jobban izzadtak, vagyis akiknek kevésbé volt a vastag a bundájuk és több volt a verejtékmirigyük, így ezek az egyedek nagyobb eséllyel élték túl és szaporodtak. Generációk sora nyomán pedig ezek a tulajdonságok lassan állandósultak az emberi fajban.
Mennyire vagyunk meztelenek?
Azt hihetnénk, hogy ahhoz nem kell biológusnak lenni, hogy megmondjuk, a csimpánz szőrösebb az embernél, hiszen ez nyilvánvalónak látszik, mondja Yana Kamberov evolúciós genetikus. A látszat azonban csalóka, hiszen egyáltalán nem egyértelmű, hogy azért vagyunk szőrtelenebbek, mert kevesebb szőrtüszőnk van, vagy pedig csak sokkal gyengébbek a szőrszálaink.
Ahhoz tehát már szakértői vizsgálatokra van szükség, hogy kiderüljön, számszerűen mekkora az eltérés a csimpánz és az ember bőre között, és hogy a különbségek mögött milyen genetikai és evolúciós okok állhatnak. Kamberov pedig pontosan ezen dolgozik immár egy évtizede, először a Harvardon, jelenleg pedig a Pennsylvaniai Egyetemen.
Azt évtizedekkel ezelőtt meghatározták a szakértők, hogy egy felnőtt ember 2–5 millió szőrtüszővel rendelkezik testén, ami kortól, nemtől és a konkrét testrésztől függően négyzetcentiméterenként 54–790 szőrtüszőt jelent. A fejet, az ágyékot és a hónaljat kivéve azonban testünk javát pehelyszőrzet, úgynevezett vellus borítja, amely rendkívül finom, alig látható, és nem tartoznak hozzá bőr alatti mirigyek.
Az emberi szőrzet minőségének felmérése tehát régen megtörtént, Kamberov és kollégái voltak azonban az elsők, akik 2018-ban szisztematikus összehasonlítást publikáltak arról, hogyan fest saját bőrünk a többi főemlőséhez képest. (Az egyetlen előzményt egy 1931-es tanulmány jelentette, amelynek szerzői azonban a pehelyszőrzetet nem vették figyelembe.) A kutatók holttestekről vett bőrminták mikroszkópos vizsgálatával derítették fel hét ember, négy csimpánz és nyolc rhesusmajom szőrzetét, a test öt különböző régióját, a homlokot, a hátat, a mellkast, az alkart és a combot vetve össze szőrösség szempontjából.
Bár a megvizsgált egyedek száma alacsony volt, a vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy a csimpánzok és az emberek szőrtüszői nagyjából azonos sűrűségben helyezkednek el a bőrön.
A tüszőkből kinövő szőr minősége ugyanakkor gyökeresen eltérő: míg a csimpánzok esetében a legtöbb testtájon vastag szőrszálak bújnak elő a tüszőkből, az embernél ezek helyett jobbára pehelyszőröket találni, amelyek némelyike olyan apró, hogy csak mikroszkóppal látható. Vagyis csupaszságunk nem a szőrtüszők elvesztéséből eredt: ami a tüszőket illeti, gyakorlatilag ma is ugyanolyan sűrű „bundával” rendelkezünk, mint elődeink, és mint a csimpánzok, csak éppen ez annyira finom szőrökből áll, hogy gyakorlatilag láthatatlanná vált.
Izzadságszagú tények
Kamberov és társai a verejtékmirigyek számát is felmérték, és itt újabb meglepetéssel szembesültek. Az ekrin mirigyekből, amelyek a test teljes felületén megtalálhatók és vizes váladékot termelnek, egységnyi bőrfelületen tízszer annyival rendelkezünk, mint a csimpánzok vagy a rhesusmajmok.
Esetünkben ráadásul az ekrin mirigyek másik fajta verejtékmirigyekkel való aránya is erősen eltérő. A rhesusmajmok egyforma számú ekrin és apokrin mirigyet hordoznak (utóbbi a szőrtüszőkhöz kapcsolódik, és olajos váladékot szekretál). A csimpánzok és a gorillák testén kétszer több az ekrin mirigyek száma, mint az apokrineké. Az ember bőrén pedig csaknem 100 százalékban ekrin mirigyeket találunk, csak a hónaljban, az emlőudvarban, a nemi szervek és a végbél környékén találni apokrin mirigyeket.
Az ekrin mirigyek sűrűsége megmagyarázza, miért verejtékezünk annyira: kellően meleg környezetben a Homo sapiens napi 12 liter folyadékot is ki tud izzadni, de az óránkénti mennyiség elérheti a 3,5 litert is. A csimpánzok ugyanakkor ennek a mennyiségnek csak ötödét-tizedét tudják kiizzadni. És mivel az ember nem rendelkezik vastag bundával, a verejték szabadon elpárologhat, hőt vonva el a testtől. A csaknem csupasz bőr és az ekrin mirigyek nagy száma tehát együttesen valóban hatásos hűtőrendszert eredményez.
Ég a napmelegtől
Hogy bundánk mikor kezdett elvékonyodni, arra egyelőre nincsen pontos válasz, de ez minden bizonnyal a csimpánz és elődeink fejlődésének szétválása után és a Homo sapiens kialakulása között, tehát valamikor a 9 millió és 300 ezer évvel ezelőtti időszakban történhetett. A kérdéses időszak ennél pontosabb meghatározásában pedig segítséget jelenthet mindaz, amit az emberi evolúcióről egyébként tudni vélünk.
A szakértők szerint elődeink fejlődése során legalább két olyan periódus azonosítható, amikor sokat profitálhattak a fokozott verejtékezéssel járó hűtésből. Az első ilyen szakasz, amikor őseink 4–7 millió évvel ezelőtt elkezdtek felegyenesedve járni, és nyíltabb élőhelyekre költöztek. Az alacsony, komplex fegyverekkel nem rendelkező emberelődök könnyű célpontot jelentettek a ragadozóknak, így túlélési esélyeik növelése érdekében inkább a nap legmelegebb időszakában tevékenykedtek, amikor a ragadozók többsége pihent. Ahhoz azonban, hogy ezt túlhevülés nélkül megtehessék, hűvösen kellett tartaniuk testüket, amihez vékonyabb bundára és több ekrin mirigyre volt szükség.
A másik teória szerint bundánkat csak később, akkor vesztettük el, amikor zsákmányból ragadozóvá kezdtünk válni.
2 millió évvel ezelőtt, amikor a Homo erectus és rokonai vadászni kezdtek, hosszú órákat töltöttek a zsákmány követésével a forró, füves pusztákon. Ezt a régészeti leletek is alátámasztják, ahogy azt is, hogy ebben az időszaban az emberi fajok sokkal atletikusabbá váltak elődeiknél: hosszabb lett a láb, átalakult a lábfej, megnőttek a farizmok, így a vadászok többet tudtak gyalogolni és futni, és az új életmódhoz való alkalmazkodás részeként közben vastag bundájukat is elveszíthették.
Hogy melyik elképzelés áll közelebb a valósághoz, annak eldöntésében sokat segíthetnek a genetikai kutatások, amelyek szintén elkezdték felderíteni a bunda elvesztésének DNS-szintű hátterét. Kamberov elmondása szerint nagyon közel állunk a megoldáshoz, vagyis annak megfejtéséhez, hogy mikor és miért szabadultunk meg az emlősök javát borító bundától.
