Cikkünk elsősorban azoknak készült, akik még ismerkednek az otthoni munka jelentette kihívásokkal és furcsaságokkal. Vagyis a már hosszú évek, ha nem egyenesen évtizedek óta a hálószobájukból vagy a nappalijukból dolgozók esélyesen megmosolyogtatónak, ha nem egyenesen banálisnak találják. Őket arra kérjük, hogy a kommentszekcióban osszák meg tapasztalataikat, tippjeiket és trükkjeiket a home office-ra nemritkán akaratuk ellenére ráfanyalodókkal.    

Nehéz idő sújt: itt engedni kell,/És mondanunk, mi fáj, nem ami illik.

James S. Shapiro nevét esélyesen kevesen ismerik, holott a napvilágot 1955-ben, Brooklynban meglátó férfi egyike korunk legavatottabb Shakespeare-szakértőinek. Az Erzsébet-kor elismert kutatója jóformán egész életét annak szentelte, hogy minél pontosabb képet alkosson a Bárd munkásságáról. 2015. október 6-án kiadott könyve, a The Year of Lear: Shakespeare in 1606 egy igen érdekes témával, jelesül az 1600-as években vissza-visszatérő pestis az avoni hattyú pályájára gyakorolt hatását veszi górcső alá.

Ebből megtudhatjuk, hogy 1605-ben és 1606-ban igen cudar idők jártak a színészekre, mert a ragály megfékezésén ügyködő hatóságok betiltatták az ötszáz főnél nagyobb tömeget vonzó eseményeket. Tekintve, hogy ez az intézkedés az a fedett helyeken megtartott, nem csekély bevételt hozó előadásokat is érintette, és a csepűrágóknak nem sok választásuk maradt. Vagy felélték jellemzően szerény tartalékaikat, vagy alternatív megoldásokat kerestek. A kevésbé szerencsések maguk mögött hagyták a metropoliszt, hogy turnékkal keressék meg a betevőjüket, a jobb helyzetben lévők pedig gazdag patrónusaik jóvoltából vészelték át a nehéz hónapokat.

Shakespeare-nek nem volt oka panaszra, mivel a King's Men társulat tagjaként számíthatott az udvar jóindulatára. Azonban az efféle fellépéseken illett új darabokat bemutatni – ezért Shapiro szerint a világhírű szerző kihasználta a kényszerszünetet, és egyre-másra ontotta magából remekműveit. Elvileg a Lear királyt, a Macbethet, valamint az Antonius és Kleopátrát is a karantén alatt vetette papírra.

Ahogy ez a példa is remekül illusztrálja, egy járvány távolról sem jelenti a vég baljóslatú kezdetét, és kellő elszántsággal a magunk javára fordíthatjuk, hogy a feje tetejére állt a világ. Ehhez igazodva manapság, mikor százezrek sorsa vesz korábban megjósolhatatlan fordulatokat, nem árt, ha több oldalról is körbejárjuk a sokak számára szokatlan foglalkoztatási forma legfőbb kihívásait.

Jobbat keresve gyakran jót veszítünk

Elsőnek a saját képességeinket kell felmérnünk, különös tekintettel az akaraterőnkre. Hiszen sokan a kollégák, beosztottak és felettesek fizikai jelenléte nélkül hajlamosak visszavenni a tempóból, vagy pótcselekvések vonják el a figyelmüket. Tény: manapság az adminisztratív és szellemi feladatkörök javában bőven van lehetőség egy kis lazításra, mert nem kell igáslóként hajtani. Ergo sanszos, hogy nem dől össze a világ, ha megnézünk egy epizódot a kedvenc sorozatunkból, vagy másféleképpen pihenünk.

Viszont ha túlságosan nagy a kísértés, hogy félretegyük kötelmeinket, videojátékozzunk, olvasgassunk, imádott háziállatunkkal játsszunk, vagy a fedelünk alatt élőkkel beszélgessünk, akkor baj van. A saját érdekünkben készítsünk egy listát az adott napon okvetlenül abszolválandó, a napi szintű törődést-előkészítést igénylő ügyeinkről, és ügyeljünk arra, hogy kipipáljuk az egyes tételeket. Ha nagyon nem bízunk magunkban, csináljunk megosztott, közösségi jegyzéket, mivel így a többiek ellenőrizhetnek és számonkérhetnek minket.

Legalább ilyen fontos, hogy a velünk egy háztartásban lévők megértsék, hogy attól, hogy nem járunk be sehova, még érdemi és felelősségteljes munkát végzünk. Nyomatékosítanunk kell, hogy miközben természetesen szükség esetén segíthetünk nekik ebben-abban feljebbvalóink elvárásai nem enyhültek. Ez elsősorban kisebb gyermekeknél vagy korosabb, társaságra vágyó rokonoknál jelenthet gondot.  Őrizzük meg a hidegvérünk, és normális keretek között legyünk velük türelmesek: ha Fortuna velünk van, pár nap alatt elmúlik az újdonság varázsa, és felfogják, hogy nem a napot lopjuk. Ellenkező esetben viszont ha akarjuk, ha nem, fel kell vennünk az elénk dobott kesztyűt.

Bizony, szörnyűt bukik,/Aki úgy elbizakodik!

Illúziókat senki se tápláljon. Ez hallatlanul idegölő lehet, és jóformán kódolva van a veszekedés is -  főleg, ha valaki olyannal tartózkodunk egy fedél alatt, aki nem maradhat a négy fal között. Mert az ő szemszögéből úgy tűnhet, hogy mi csak a lábunkat lógatjuk a gép előtt ülve, míg ő ide-oda ingázik. Ilyenkor a normalitás határain belül tegyünk engedményeket.

De ha szép szóval nem sikerül elmagyaráznunk a panaszkodóknak, hogy nem holmi fizetett fél-vakáción vagyunk, hanem az állásunk függ attól, hogy miképpen vesszük az akadályokat lakásunk kényelméből, akkor nincs mese. A saját érdekünkben makacsoljuk meg magunk, és hányjunk fittyet az érzelmi zsarolásra, mivel ha alátámasztjuk azt a meglepően széles körben elterjedt tévképzetet, hogy otthonról ténykedve semmi dolgunk, elvesztünk. Száz százalék, hogy onnantól kezdve éjt nappallá téve a vérünket szívják majd, és aránytalanul sok terhet fognak a vállunkra rakni.

Ugyanakkor megjegyzendő, hogy főnökeinknek és munkatársainknak is világossá kell tennünk, hogy a home office nem azt jelenti, hogy egyéb vágyunk sincs, mint, hogy a nap huszonnégy órájában az óhajaikat lessük. Persze kéz kezet mos alapon belemehetünk kisebb-nagyobb alkukba, és némi rugalmasság sem árt, ám ha rendszeressé válik, hogy nem tartják tiszteletben a magánéletünket, ne habozzunk, tisztázzuk az együttműködés feltételeit.