Az utóbbi időszakban egyre több kutatásról lehet olvasni, amelyek a varázsgombával foglalkoznak. A latin-amerikai népek számára persze nem újdonság a különleges gomba, hiszen évezredek óta fogyasztják különféle rituálékhoz. De a világ sok részén csak az utóbbi évtizedekben szereztek tudomást a pszilocibint tartalmazó varászgombáról, többek közt annak köszönhetően, hogy 1957-ben a Life magazin egyik cikkében egy Robert Gordon Wasson nevű bankár arról mesélt, hogyan jutott hozzá egy mexikói sámántól a legendás anyaghoz. Az extázis szó egészen új értelmet nyert számomra” – olvasható Wasson beszámolójában.
Wasson bánatára a cikk hatására hippik tömegei indultak Mexikóba, hogy kipróbálják az élményt. A gomba népszerűsége arra késztette az Egyesült Államok kormányát, hogy 1971-ben az ellenőrzött anyagok közé sorolja azt, sok más kábítószerrel együtt. Ma, több mint fél évszázaddal később, a varázsgomba hivatalosan még mindig illegálisnak számít a legtöbb esetben, ami tanulmányozását is megnehezíti. Az utóbbi években azonban egyre többen kezdték vizsgálni annak megértése érdekében, hogy pontosan hogyan is vált ki extázist az emberi agyban, és hogy ezt hogyan lehetne hasznosítani. A pszichiáterek többek közt a depresszió, a PTSD és más betegségek kezelésének lehetséges módját látják a szerben.
Míg ezek a kutatási irányvonalak kétségkívül érdekesek és fontosak, érdemes megvizsgálni a kérdést a másik oldalról is. Ezek a gombák ugyanis nem azért gyártják a pszilocibint, hogy az nekünk esetlegesen jó legyen. De vajon mi hasznuk származik nekik a hatóanyagból?
A pszilocibin ugyanis nem valamiféle melléktermék, amelyet a gomba más dolgok előállítása során termel.
A molekula előállítása nagy erőfeszítéseket igényel, és ezek már a tényleges „gyártás” előtt megkezdődnek. Először is a gombának számos enzimet kell létrehoznia, amelyek egyike módosítja a triptofán nevű aminosavat. Ezután egy másik enzim veszi át a feladatot, és újabb módosítást hajt végre, aztán egy másik, majd egy újabb enzim következik. Az enzimek lépésről lépésre alakítanak át egy közönséges, gyakori aminosavat egy nagyon szokatlan molekulává.
A gombák felemelkedése
Az egyik lépés annak megértéséhez, hogy a gombák miért tettek ennyi erőfeszítést a pszilocibin előállítása érdekében, a pszilocibin evolúciójának feltárása. Ennek érdekében egy amerikai, mexikói és brit kutatókból álló csapat rekonstruálta a pszichoaktív szer mélyreható történetét, és eredményeiket a napokban a Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban tették közzé.
A pszilocibin története fontos fejezetet foglal el a gombák hosszú sikertörténetében. A fosszilis adatok szerint a gombák körülbelül egymilliárd évvel ezelőtt fejlődtek ki először, azzal különböztetve meg magukat más életformáktól, hogy olyan enzimeket fejlesztettek ki, amelyeket a körülöttük lévő szerves anyagok lebontására használtak, majd a lebomlott anyagot táplálékként felszívták. A következő egymilliárd év során a gombák megdöbbentően sokféle módon alkalmazkodtak a körülményeikhez, és ez a sokoldalúság segített nekik abban, hogy a becslések szerint 2–3 millió fajuk fejlődjön ki.
A gombák valószínűleg először a folyókban és tavakban éltek, és moszatokkal táplálkoztak. Aztán amikor a moszatokból kialakultak a szárazföldi növények, követték őket a szárazföldre. A korai gombák egy része az elhalt növényi anyagokat bontotta le, míg mások élősködőként az élő növényeken telepedtek meg. Megint más gombák mindkét fél számára hasznos társulást alakítottak ki a növényekkel, védőpajzsként borítva be a leveleiket, és tápanyaggal látva el a gyökereiket.
Aztán a gombák a kialakuló állatokat is kolonizálták. Egyesek közülük képesek megélni az állati testekben, és néhányan szimbiózisban is élnek a gazdatesttel. A tehenek bendőjében élő mikrobák között például gombák is vannak, amelyek segítenek a füvek megemésztésében. Egyes gombák arra specializálódtak, hogy az állatok által hátrahagyott trágyában boldoguljanak, míg mások az elhullott példányokat bontják le.
Mi, emberek, magunk is sajátos kapcsolatban állunk a gombákkal. Egyes gombafajok halálos fertőzéseket okozhatnak nekünk, míg mások csendben éldegélnek a beleinkben és a szánkban, enzimjeikkel emésztve a táplálékot, vagy megtámadva a baktériumokat. A gombák egy része fontos szerepet játszik abban, hogy egészségesek maradjunk, például segítenek bőrünk épen tartásában és más hasznos feladatokat látnak el.
Ahogy a gombák az elmúlt egymilliárd év során egyre sokfélébbé váltak, úgy diverzifikálták enzimkészletüket is, amelyet nemcsak a táplálék lebontására, hanem új vegyületek létrehozására is használnak.
A gombák számos feladatot találtak új molekuláiknak, például a baktériumok elleni harcban. Az egyik számunkra is fontos vegyület, amelyet erre a feladatra állítottak elő, a penicillin.
A penicillin fontos tanulsággal szolgálhat a varázsgombákkal kapcsolatban is. Emberként értékes felhasználási módot találtunk a penicillinnek antibiotikumként, de a gombák nem azért állítják elő a molekulát, hogy minket védjenek. Saját érdekükben fejlesztették ki a hatóanyagot, hogy legyűrjék az őket fenyegető baktériumokat, és később kiderült, hogy ez a szer hasznos lehet az emberi felhasználásban is. És könnyen elképzelhető, hogy így lesz a pszilocibinnel is.
Új élet a dinótetemek között
A pszilocibin a nevét a Psilocybe gombanemzetségről kapta, amelynek tagjaiban a molekulát először azonosították. Nem létezik ugyanis egyetlen „varázsgomba”, a gombakutatók eddig mintegy 165 Psilocybe-fajt találtak, és könnyen lehet, hogy még több is van. A dolgokat tovább bonyolítja, hogy a szakértők a Psilocybe nemzetségen kívül is találtak olyan fajokat, amelyek szintén termelnek pszilocibint.
Hogy ezt az evolúciós zűrzavart rendezni tudják, az új tanulmány szerzői múzeumi gyűjteményeket vizsgáltak meg, és 71 Psilocybe-fajból vettek mintát. Ezután szekvenálták a minták DNS-ét, és az egyes fajok mutációi alapján felrajzoltak egy családfát, amely a fajok ágai mentén visszavezette őket közös ősig. A mutációk összehasonlításával a kutatók azt is meg tudták becsülni, hogy mikor élt ez a közös ős, amely elsőként termelt pszilocibint.
Az eredmények alapján ez a közös ős körülbelül 67 millió évvel ezelőtt élt, vagyis nagyjából akkortájt, amikor egy hatalmas aszteroida becsapódott a bolygóba, és tömeges kihalást okozott.
A becsapódás leginkább arról ismert, hogy a madarak kivételével minden dinoszauruszt kiirtott, de egész erdőket is elpusztított, mivel eltakarta a Napot és mérgezővé tette a légkört.
Ez kifejezetten jó időszaknak bizonyult ugyanakkor a növényekkel táplálkozó gombáknak. Nem véletlen, hogy a paleontológusok kifejezetten sok gombafosszíliát találtak a közvetlenül a becsapódás után keletkezett kőzetrétegekben. A Psilocybe evolúciós fáján legkorábbi ágain olyan fajok találhatók, amelyek ma haldokló növényeken élnek. Ez arra utalhat, hogy a varázsgombák sora is innen indult, sötét, haldokló erdőkben, amelyek tele voltak a dinoszaurusztetemekkel.
Ugráló gének
A kutatók ezután megvizsgálták a pszilocibint előállító enzimek történetét is. Kiderült, hogy a vegyület előállításának nem csak egyetlen módja létezik: a különböző fajok ugyanazon enzimek különböző változatait használják, és a gombák DNS-ében az enzimek génjeinek sorrendje is eltérő a különböző fajok között.
Az új tanulmány szerzői feltételezik, hogy amikor a Psilocybe első képviselői kifejlődtek, hogy haldokló növényekkel táplálkozzanak, még nem állítottak elő pszilocibint. Csak évmilliókkal később alakult ki ez a képesség, rögtön két különböző leszármazási vonalon is, ahogy a gombák elkezdtek másféle táplálékokat is feldolgozni, például a talajból vagy az emlősök ürülékéből.
Az új vizsgálat annak megértésében is segít, hogy a Psilocybe nemzetségen kívüli gombák hogyan jutottak el a hatóanyag előállításáig: körülbelül 40 millió évvel ezelőtt a pszilocibin termelését lehetővé tevő gének átugrottak más gombafajokra. Ez a horizontális génátadásnak nevezett folyamat sokszor megtörtént a gombák története során. Ha két faj fonalai érintkeznek egymással, a sejtjeik könnyen összeolvadnak, és az egyik faj DNS-e átkerülhet a másik fajba. Más esetekben a gombák egyszerűen csak felszippantják a DNS-t a szokásos táplálkozásuk során, és beépítik saját genomjukba. Ha aztán az új DNS hasznos a befogadó faj számára, azt generációkon keresztül is elkezdi örökíteni.
A pszilocibingének horizontális átvitelében az a feltűnő, hogy többször is együttesen ugrottak át különböző fajokba, és az ugrás után évmilliókig együtt maradtak új gazdaszervezetükben.
Ez a tartós megmaradás megint csak azt sugallja, hogy egyes gombák számára kifejezetten hasznos, hogy képesek pszilocibint előállítani.
Varázslatos paraziták?
Néhány hónappal ezelőtt az Ohiói Állami Egyetem két pszilocibinszakértője – Matthew Meyer és Jason Slot – közzétett egy áttekintést arról, hogy mi lehet ez az evolúciós előny. Az egyik legérdekesebb felvetésük, hogy a varázsgomba „varázsereje” fegyverkezési célból alakult ki, amit a csigák ellen használtak a fajok. Egyes csigák ugyanis megrögzött gombafogyasztók, így könnyen lehet, hogy a gombák a pszilocibint vetették be, amellyel elrettentsék az éhes ellenségeket.
Meyer és Slot egy még furcsább lehetőséget is felvet: egyes paraziták átveszik az irányítást a gazdatest felett, arra kényszerítve azt, hogy a számukra hasznos dolgokat csináljon.
Ilyen paraziták a gombák között is vannak. A The Last of Us című sorozatban megjelenő Cordyceps például a való életben hangyákat fertőz meg, és arra kényszeríti őket, hogy magasra másszanak a növényeken. A gomba ezután előtör a gazdatestből, és spórák özönét zúdítja a környékre, köztük az alatta lévő hangyákra. Más gombák hasonlóan irányítják az általuk megfertőzött a legyeket.
Meyerék azt vetik fel, hogy lehetséges, hogy a pszilocibin is a gazdatest viselkedésének irányítására fejlesztődött ki. A szer pontosan azért érdekes számunkra, mert képes az emberi idegrendszer működésének megváltoztatására, mégpedig azért, mert molekulárisan hasonlít a szerotoninhoz, testünk egyik kulcsfontosságú neurotranszmitteréhez. A szerotonint pedig más fajok, köztük a csigák is termelnek.
Képzeljük el tehát, hogy egy csiga a miocénben meglátogat egy halom lajhárürüléket, hogy az azon élő Psilocybe gombákból fogyasszon. Ha a tápláléka pszilocibint is tartalmaz, a csiga hasonlóan megváltozott tudatállapotba kerülhet, mint a szert fogyasztó ember. Így például a vártnál messzebbre kóborolhat, bélrendszerébe pedig olyan kemény gombaspórák kerülnek, amelyeket nem tud megemészteni. A csiga a spórákat így végül kiüríti, segítve a gomba nagyobb területen való elterjedését, és lehetővé téve, hogy a faj évmilliókig fennmaradjon.
Fontos leszögezni, hogy Meyer és Slot munkája egyelőre csak teóriák sorát tartalmazza, de olyan elméletekről van szó, amelyeket kétségkívül érdemes lehet tesztelni. Ezek és más hasonló elképzeléseknek a feltárásával a kutatók ugyanis mélyebb megértést nyerhetnek arról, hogyan működik a pszilocibin, és végső soron milyen előnyökkel járhat számunkra a használata.
