A húsevő növények többféle módszert is kifejlesztettek zsákmányuk csapdába ejtésére. A kancsókák például mély, emésztőenzimekkel teli kancsók révén ejtik el a rovarokat. Mások, például a Vénusz légycsapója, az aldrovanda vagy a harmatfű dinamikus csapdák révén dolgoznak. A harmatfű például ragacsos egy-egy levélbe csavarja az óvatlan rovart, a Vénusz légycsapója pedig két módosult levele közé zárja áldozatát, de csak miután az állat több érzékelő szőrszálat is aktivált.
Annak kiderítése érdekében, hogy hogyan alakultak ki ezek a csapdák, a Würzburgi Egyetem kutatói szekvenálták az előbb említett három, egymással közeli rokonságban álló növény genomját. A két szekvenciákat aztán összevetették kilenc más faj, köztük egy kancsóka és több nem rovaremésztő növény genomjával is.
Az elemzés alapján a rovaremésztéshez vezető evolúciós út egyik kulcslépése, hogy a kérdéses fajok egy nagyjából 60 millió évvel ezelőtt élt közös elődje duplikálta a teljes genomját. A gének lemásolása révén olyan új génváltozatok jöttek létre, amelyek új feladatokat tudtak ellátni, újfajta működéseket téve lehetővé a szervezetben. A gyökerekben a tápanyagok elnyelését segítő egyik gén másolatából például kialakult egy olyan gén, amely a csapdába esett, és megemésztett zsákmány felszívásáért felel. A kutatók konkrét bizonyítékokat találtak arra, hogy ennek az eredetileg a gyökerekben kifejeződő génnek az újabb változatai a levelekben is aktívak a rovaremésztő fajokban.
A kutatók vizsgálatai alapján a rovaremésztés a Vénusz légycsapója, az aldorvanda és a harmatfüvek esetében egyszer, egyetlen közös ősben alakult ki, míg a kancsókák esetében független fejlődés eredménye volt. A korábbi vonatkozó kutatásokkal összesítve ez azt jelenti, hogy húsevés legalább hat alkalommal alakult ki egymástól függetlenül a növényi evolúció során. Ami azért is érdekes, mert a genetikai vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a húsevés lehetősége némi „áthuzalozás” után gyakorlatilag bármely növény előtt nyitva áll.
