A házimacskák mintázatukban gyakran emlékeztetnek vadon élő rokon fajaik képviselőire ‒ fekete, csíkos vagy éppen homokszínű bundájuk segít a kisebb-nagyobb vadászoknak beleolvadni a környezetükbe. A macskafélék mintázatának evolúcióját kutatók elől a legutóbbi időkig az ezt meghatározó gének is éppígy elrejtőztek. Egy most megjelent kutatás azonban egy olyan génmutációt tárt fel, amely mind a házi macskák, mind pedig a gepárdok genomjában megtalálható, és megmagyarázhatja, hogyan lettek csíkosak vagy éppen foltosak a macskák.

 

A cirmos cica egyenletes, jól megfigyelhető csíkjai a legelterjedtebb mintázatok közé tartoznak. Egyes fajtáknál azonban a csíkok inkább elnyúlt, örvényszerű formákra emlékeztetnek. Az ilyen, házimacskák esetében gyakorta megfigyelt „foltok” a vadonban ritkaságnak számítanak. Olyannyira így van ez, hogy az ilyen mintázattal rendelkező gepárdokat sokáig önálló alfajnak tekintették, királygepárd néven különválasztva ezeket jóval gyakoribb, pöttyös mintázatú társaiktól.

 

A mintázati eltérésért felelős gén megtalálása érdekében egy nemzetközi kutatócsoport csíkos és foltos vadmacskák genomját kezdte vizsgálni. A keresés során rábukkantak egy génre, amelyről nagyon keveset tudni azon túl, hogy egy olyan enzim termelődéséért fele, amely közeli fehérjéket vág fel. A szakértők úgy találták, hogy a foltos macskák mindegyike a gén mindkét kópiájában mutációkkal rendelkezik, míg a csíkos bundájú egyedek genomjában legalább egy mutáció nélküli másolat található. A jellegzetes mutációkat a királygepárdok azonos génjében is megtalálták, ami megerősítette azt a gyanút, hogy a Taqpep névre keresztelt génben megfigyelt mutációk hatására lettek a hagyományos csíkokból foltok.

 

A gepárdokon végzett további vizsgálatok azt is megmutatták, hogy a Taqpep nem kontrollálja a színeket, a fekete színű szőrszálak megjelenéséért egy másik gén, az Edn3 felel. A szakértők ezt követően azt kezdték kutatni, hogy vajon a két gén együttműködése eredményezi-e a mintázat megjelenését. Ennek kiderítésére különböző fejlettségi fokon álló macskaembriókat vizsgáltak meg, és úgy találták, hogy a mintázat csak a szőr kinövésének megkezdődése után kezd megjelenni, a fejlődés hetedik hetében. A Taqpep szintje viszont folyamatosan emelkedik az embrionális fázisban. A kutatók szerint az egyedfejlődés nagyon korai időszakában a Taqpep meghatározza, hogy csíkos vagy foltos lesz-e az állat, és a továbbiakban ennek alapján szabályozza az Edn3 kifejeződését. A Taqpep korai meghatározó szerepének köszönhető az is, hogy egy-egy egyed csíkjainak vagy foltjainak száma nem változik annak élete során, ellentétben a hasonló mintázattal rendelkező nem emlős fajokkal.

 

Nagyon érdekes ezen útvonalakat felderíteni a genetika segítségével, mondja Stephen O’Brien, a tanulmány egyik szerzője. A kutatók persze számos további rejtély ügyében nyomoznak. Érdekes például, hogy a macskák hogyan képesek olyan rengetegféle színű utódot produkálni, és az is kérdéses, hogy a foltokat eredményező mutáció miért nem tűnt el pár generáció után a vadonban. O’Brian szerint egyáltalán nem biztos, hogy a Taqpep ezen változatának egyetlen hatása a bunda mintázatának megváltozásában nyilvánul meg. „A nagymacskák vadásznak, ahol a rejtőzködés fontos lehet ugyan, de nem feltétlenül szükséges a túléléshez” ‒ véli a kutató, aki szerint a gén mutálódott változatának talán bizonyos betegségekkel szembeni jobb ellenálló képesség lehet az eredménye, ezért nem tűnt el a generációk során. Ezt arra alapozza, hogy a Taqpep azon gének családjába tartozik, amelyek általában egyéb funkcióik mellett az immunitás kialakulásában is fontos szerepet játszanak.