A hallucinogének iránt érdeklődő amerikai kutatók számára az 1950–60-as évek időszaka igazi virágkornak számított. Az LSD, a pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga) és egy sor más szer is könnyen, legálisan hozzáférhető volt, így beszerzésük nem volt probléma. Ráadásul a kutatók rengeteg állami támogatást is kaptak a szerek tanulmányozására, így több száz tanulmány született például abban a témában, hogy ezek a kábítószerek alkalmasak-e a pszichiátriai kórképek kezelésére.

A jóvilágnak azonban vége szakadt, amikor 1970-ben Richard Nixon aláírta azt a törvényt, amelynek értelmében tilossá vált a pszichedelikus szerek használata, árusítása és szállítása. Ez a kutatást is rendkívüli módon megnehezítette, mivel fennállt annak a veszélye, hogy ha valaki mégis ezekkel a szerekkel foglalkozik, és ez kiderül róla, örökre tönkre teheti karrierjét és talán az életét is, magyarázza Jason Slot, az Ohiói Állami Egyetem kutatója.

A szakértő számára ez különösen azért fájó pont, mert fiatalon kipróbálta a varázsgombát, és saját bevallása szerint az élmény közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy tudományos pályára lépett. „Összefüggőbben és szabadabban gondolkodtam, valamint érzékenyebbé váltam a természetes mintázatokra” – mondja Slot, aki ezért ült vissza az iskolapadba, hogy diplomája megszerzése után elkezdje doktori tanulmányait.

Ironikus módon végül mikológus, vagyis gombakutató lett, és idővel pontosan azoknak a gombáknak vált az egyik legnagyobb szakértőjévé, amelyek elindították pályáján. Tanulmányai során ugyanis meglepődve tapasztalta, mennyire keveset tudnak a kutatók a varászgombák genetikájáról és ökológiájáról.

Többek közt az sem volt világos senki előtt, hogy egyáltalán miért termelnek a gombák hallucinogén anyagokat. A természetben mintegy 200 gombafaj állít elő pszilocibint, ezek azonban egyáltalán nem állnak közeli rokonságban egymással. A gombák családfáján szétszórva helyezkednek el, és mindegyiküknek van olyan közeli rokona, amely nem hallucinogén. A különböző varázsgombákat tehát sokszor több tízmillió év evolúciója választja el egymástól, mégis mindegyikük ugyanazt a pszichoaktív szert termeli.

Erre pedig első pillantásra két magyarázat lehetséges. Vagy arról van szó, hogy a különböző fajok egymástól függetlenül kezdtek pszilocibint termelni, vagy pedig erre egykor minden gomba képes volt, csak többségük menet közben felhagyott a hatóanyag előállításával. Slot azonban úgy gondolta, hogy egyik magyarázat sem tűnik kielégítőnek, és felvetett egy harmadik opciót. Úgy sejtette, hogy a pszilocibin előállításában közreműködő gének átugrottak egyik fajról a másikra.

Az úgynevezett horizontális génátadás, amikor az élőlények nem generációról generációra örökítik át génjeiket, hanem ezek közvetlenül, egyedről egyedre terjednek, az állatok körében ismereteink szerint viszonylag ritka, a baktériumok közt azonban gyakran előfordul. És ahogy az elmúlt évek kutatásaiból kiderült, a gombák közt is megesik. Slot több olyan esetet is azonosított, amikor különböző gombák egész géncsoportokat adtak át egymásnak, lehetővé téve, hogy a géneket megkapó egyed újfajta méreganyagokat termeljen, vagy képessé váljon egy új tápanyag feldolgozására.

Annak kiderítése érdekében, hogy a pszilocibinnel is ez történt-e, Slotnak és kollégáinak először is azonosítaniuk kellett a géneket, amelyek részt vesznek a hatóanyag előállításában. Ehhez egymással csak távoli rokonságban álló varázsgombák és pszilocibint nem termelő fajok genomját vetették össze, és rövidesen sikerült is ráakadniuk öt génre, amely minden olyan enzimet kódolt, amely a hatóanyag előanyagokból való előállításához szükséges.

Ezt követően feltérképezték, hol van jelen ez az öt gén a gombák családfáján, és az eredményekből valóban nagyon valószínűvé vált, hogy a gének egy egységként, fajról fajra ugrálva terjedtek el. Ez azt is megmagyarázza, miért szerepelnek azonos sorrendben minden hallucinogén gomba génállományában.

A gének a szakértők szerint eredetileg olyan gombákból származnak, amely fákat és állati ürüléket bontanak le. Mindkét anyagban rengeteg éhes rovar verseng a gombákkal, így Slot úgy sejtette, hogy a pszilocibint talán ezek elleni védekezésként fejlesztették ki a gombák. Az ötletnek nagyon is van alapja, hiszen a hatóanyag az emberben a szerotoninreceptorokat aktiválja, amelyek a rovarokban is megvannak. Bár azt nem tudjuk pontosan, hogy a rovarokra hogyan hat a varászgomba, annyi biztos, hogy befolyásolja idegrendszerük működését. Mégpedig a kísérletek alapján többek közt olyan módon, hogy csökkenti azok étvágyát.

A hatóanyag tehát valószínűleg úgy segítette előnyhöz a gombákat, hogy kevésbé éhessé tette a velük versengő rovarokat. És ezt a képességet később más gombák is átvették tőlük. Hogy ez pontosan hogyan zajlott le, azt egyelőre senki sem tudja. A szakértők azt gyanítják, hogy a különböző gombafajok időnként képesek egymással összeolvadni, és ilyenkor géneket is cserélnek. Slot szerint ugyanakkor az is elképzelhető, hogy stresszes időszakokban a gombák környezeti DNS-t vesznek fel, és így tettek szert a pszilocibin génjeire.

A következtetések egy része egyelőre puszta spekuláció. Mivel a pszilocibin még mindig tiltott szernek számít Amerikában, legálisan még laborkörülmények közt, kutatási célokra se lehet előállítani és használni. Így Slot és társai jelenleg azt sem tudják igazolni, hogy valóban az általuk megtalált öt gén felel-e a szer termelődéséért. Eddigi eredményeik azonban nagyon meggyőzőek.

Az új vizsgálat része a napjainkban lassan újjáéledő pszilocibinkutatásnak. Alig egy hete egy német kutatócsoport négy olyan enzimet azonosított, amelyek képesek előállítani a hatóanyagot. Mások arra gyűjtenek bizonyítékokat, hogyan lehetne használni a pszilocibint a depresszió és a szorongás kezelésében, valamint a dohányzásról való leszokás során. Ezen eredmények fényében pedig a varászgombák kutatása lassan tiszteletre méltó területté válik, mondja Slot.