Marcus Drymon halökológus és kollégái évente több ezer cápát fognak ki, mérnek le és címkéznek fel, mielőtt visszaengednék ezeket az óceánba. 2010-ben azonban számukra is meglepő dolgot történt munka közben: egy 1 méteres tigriscápa madártollakat öklendezett fel hajójuk padlójára. A szakértő rögtön mintát vett az anyagból, majd a tollakat Kevin Feldheim molekuláris biológusnak küldte el elemzésre. Így derült ki, hogy a cápa gyomrából egy énekesmadár, egy vörhenyes gezerigó maradványai kerültek elő.

Ha egy sirály vagy egy pelikán lett volna a tollak egykori tulajdonosa, abban tulajdonképpen semmi meglepő lett volna, de a valóság egészen váratlan volt. Rögtön felmerült a kérdés, hogy vajon hogyan kötött ki az alapvetően erdőkben élő madár egy óceáni csúcsragadozó gyomrában?

Persze a madárka nem az első meglepő dolog, ami egy cápa testéből előkerült. A tigriscápák különösen hajlamosak rá, hogy bármit megegyenek, így a szokásos óceáni fajok mellett már gumiabroncs-darabokat, rendszámtáblákat, robbanószereket és egy csirkeól részeit is azonosították az állatokban. És amikor Drymon vizsgálódni kezdett, rövidesen kiderült, hogy az elmúlt évtizedekben néhányan szárazföldi madarak nyomait is megtalálták a cápák gyomrában.

A szakértőt ezek után az kezdte érdekelni, hogy utóbbi „diéta” vajon csak a véletlenek ritka összjátékának eredménye az érintett állatoknál, vagy általánosabb jelenségről van szó. Drymon ezért a következő nyolc évben minden kifogott tigriscápa gyomortartalmát megvizsgálta, és egészen meglepő eredményre jutott: 105 állatból 41-nek a gyomrában találta meg madarak maradványait. Bár a legtöbb esetben a tollak túlságosan rossz állapotban voltak a genetikai azonosításhoz, 11 minta esetében végül sikerült meghatározni a fajt.

Mint kiderült az elfogyasztott madarak egytől egyig szárazföldi fajokhoz tartoztak: a cápák gyomrából többek közt egy füsti fecske, egy indiánökörszem, egy északi álarcosposzáta, egy sárgahasú cukorharkály és egy gyűrűscsőrű szárcsa került elő. Érdekes módon egyetlen tengeri madár sem volt az azonosított fajok között, a szárazföldi madarak némelyike viszont olyan jó állapotban volt (vagyis olyan frissen fogyasztotta el azt a kérdéses cápa), hogy DNS-vizsgálatra sem volt szükség, hanem a szakértők egy egyszerű madárhatározóból meg tudták mondani a fajt.

Az eredmények alapján tehát egyértelműnek tűnt, hogy a szárazföldi madarak és a cápák valamilyen módon rendszeresen kapcsolatba kerülnek egymással. A megfejtést végül Auriel Fournier madárökológus szállította, aki azzal az elmélettel állt elő, hogy a zsákmányok a Mexikói-öböl felett átvonuló nagy költöző madárcsoportokból származhatnak. A madarak vándorlása során mindig akadnak néhányan, akik a fáradtságtól, az időjárás miatt vagy más baleset nyomán a tengerbe zuhannak, ahol aztán a cápák megeszik őket.

Az azonban Fournier-t is meglepte, hogy ez mennyire gyakran megesik. A kutató teóriájának alátámasztásához a Cornell Egyetem madáradatbázisát (eBird) hívta segítségül, amely a világ minden pontjáról gyűjt madárészlelési adatokat. Amikor a szakértő megnézte a régiót, ahonnan Drymon kifogta a cápákat, és a kérdéses dátumokat is ellenőrizte, kiderült, hogy az azonosított fajok átvonulásának csúcspontja majdnem mind a 11 esetben egybeesett a cápák étkezésével.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a tigriscápák valóban a vonuló madarakból csemegéznek. A jelenség kiválóan megmutatja, hogy mennyire kockázatos a költöző madarak élete, és hogy a nagyobb utazásoknak mindig vannak áldozatai. A Mexikói-öblöt késő nyáron és ősszel átszelő, délre utazó madaraknak például pihenés nélkül kell átszelniük a vizet, mivel nincs hol landolniuk. Tollazatuk ugyanis nem víztaszító, ahogy a tengeri fajoknak, így ha sós víz éri őket, pillanatok alatt annyira átáznak, hogy többet nem tudnak felszállni.

Senki sem tudja, hogy mekkora az átkelés során a halálozási arány, de ha az öblöt évente átszelő 2 milliárd madárnak csak egy töredéke is elpusztul, már az is bőséges táplálékot jelenthet a vízben várakozó cápáknak. Közülük is elsősorban a fiatal tigriscápáknak, minthogy eddig csak ezek gyomrában találtak szárazföldi madarakat a kutatók. Úgy tűnik, hogy a vadászni még nem igazán tudó állatok számára kifejezetten fontos ez a fajta, könnyen beszerezhető táplálék.

Ami egyben azt megmagyarázhatja, hogy a többi cápafajjal ellentétben a tigriscápák miért nem védett öblökben, hanem a nyílt vízen hozzák világra kicsinyeiket. Utóbbi esetben úgy tűnik, hogy a fokozott védelmet megéri feláldozni annak érdekében, hogy a fiatal cápáknak rendszeresen a szájukba potyogjon a táplálék. A jelenség izgalmas módon demonstrálja, hogyan kerülhetnek kapcsolatba egymással egészen távoli ökoszisztémák, és ahogy jelen esetben történt, távoli tudományterületek is. „Egy halkutató, egy molekuláris biológus és egy madárökológus... mintha egy rossz vicc kezdete lenne” – mondja Drymon.