Gyökérkezelés vagy mérgezés?

Az 1927. február 6-án született, és a családi hagyományt folytatva egy ideig az USA seregének kötelékét erősítő Dr. Glennon Engleman-t még kebelbéli cimborái sem tartották különösebben érdekes személyiségnek. Sőt, általános volt a vélekedés, hogy a jellegtelen arcú fogorvosról megmintázhatnák a befektetéseire akkurátusan ügyelő, viszont álmosítóan unalmas, középosztálybeli üzletember szobrát. A látszat azonban csalt: a pedáns kispolgárnak tűnő férfiú nem pácienseiből és vállalkozásaiból, hanem busásan jövedelmező merényletekből finanszírozta kedvteléseit. Kiválóan képzett, lelkiismeretlen szociopataként nem válogatott az eszközökben. Ha úgy adódott, mesterlövészként brillírozott, de ha rákényszerült, akkor autóbombával, falbontó kalapáccsal vagy akár egy nagyobb kővel is szemrebbenés nélkül likvidálta mit sem sejtő áldozatait.

Ráadásul helyzetét sokáig jelentősen megkönnyítette, hogy megbízói főként az őt előnytelen külseje dacára bálványozó szeretői és exfeleségei közül kerültek ki. Hiszen a nőkre gyakorolt, delejes-hipnotikus hatásának köszönhetően rá tudta venni az érintetteket, hogy aktívan segítsenek neki tervei kivitelezésében. Ennek hála, bár a rend éber őrei már 1958-ban kivetették rá a hálójukat, bizonyítékok híján egészen 1980-ig nem tudták megfogni az egyre szaporodó bűnlajstromú gazfickót.

Ám a megfelelő összegért akár egy komplett családot is készséggel lemészároló eszelőst végül elhagyta ördögi szerencséje. Mikor egy ebül szerzett vagyonához mérve nevetséges adósság miatt felrobbantotta egyik üzletfelét, Sophie Marie Barrerát, harmadik neje, Ruth Jolley pánikba esett, mert attól tartott, hogy ő jön. Hogy megmeneküljön, alkut kötött a hatóságokkal, és lehallgatókészüléket viselve rávette hites urát, hogy az rémtetteivel hencegjen. Az ítélet nem lehetett kétséges: a rácsok mögé dugott eszelős tizenkilenc, kínosan lassan telő esztendőn át tűnődhetett a szebbik nemhez fűződő, felettébb sajátos kapcsolatán.

Ahogy az ő példája is illusztrálja, a bérgyilkoskodás lényegesen több buktatót rejt magában annál, mint ahogy azt hinnénk. Nincs ez máshogy a Hitman 3-ban sem, mivel a kenyerét gazdagok és hatalmasok kiiktatásával kereső 47-es ügynök vendettájának fináléjában meredekebbnél meredekebb kalandokat élhetünk át.

Ezékiel 25:17

Történetünk nem sokkal Haven Island egzotikus üdülőparadicsomnak álcázott adatközpontjában tett látogatásunk után veszi kezdetét. A fair play koncepcióján a maga diszkrét-szolid módján pazarul derülő kopasz klón és segítőtársai a Bilderberg-csoportot unatkozó irodisták blattverő-sörvedelő gittegyletévé szelídítő Providence vezetőinek üldözése során felégették maguk mögött a hidakat. Ezért nem csak az elit hatalmuk és vagyonuk javát elvesztve is érinthetetlen krémjével gyűlik meg a bajuk.

Az ICA-ként futó alvilági konglomerátum sztárügynöküket árulónak bélyegző döntéshozóinak fondorlatait is meg kell hiúsítaniuk. Arról nem is beszélve, hogy a lapokat sokáig a háttérből keverő, majd a hatalmat egykori gazdái átverésével nyíltan magához ragadó, fifikás Arthur Edwards is a sarkukban liheg. De a kicsiny kompánia tagjai nem ijednek meg a rájuk váró nehézségektől, és abból kiindulva, hogy a legjobb védekezés a támadás, akcióba lendülnek. A terepmunka java a városi legendaként kezelt, öltönyös-nyakkendős profié, aki nem titkolja, hogy az őt dróton rángató bábmesterek iránt érzett izzó gyűlölete hajtja. Ám ettől függetlenül nem engedi, hogy érzelmei vezéreljék: inkább okkal rettegett precizitásában és megfigyelőképességében bízik.

Magyarán az alapfelállás mit sem változott: teendőnk most is az, hogy sátánian körmönfont metódusokkal szabadítsuk meg a gaztevőket a létezés terhétől. De kisebb-nagyobb, nemritkán ezzel a filozófiával ütköző kihívások teljesítésével tapasztalati pontokat gyűjthetünk, és ha szintet lépünk, dúskálhatunk a jutalmakban. Fegyverekkel, mérgekkel, pokolgépekkel, furmányos szerkentyűkkel, alternatív kezdőzónákkal és tárgyak becsempészéséhez ideális, titkos lerakatokkal bővül a palettánk. Így nem engedhetjük meg magunknak a sémákban gondolkozás luxusát, mert ha az összes opcióban alá akarunk merülni, muszáj a pusztítás rettenthetetlen-flexibilis angyalaként ténykednünk.

A frizura még mindig tart

Elsőnek egy dubaji sejk extravagáns üvegpalotájában vadászhatunk le két, rejtőzködő ex-milliárdost: a legkényesebbek igényeit is kielégítő, gigantikus komplexum tökéletesen vegyíti a keleti misztikumot a csúcstechnológiával, és tulajdonosa meghökkentőbbnél meghökkentőbb igényeivel. Káprázatos-teátrális külsőségek, modern műalkotások és a zajokat gyűlölő léhűtő megviselt idegeit kímélendő, hangtompítós puskákkal-pisztolyokkal felszerelt katonák: egy percig sem unatkozunk. Innen a komor Dartmoor egy titkos szobákkal és folyosókkal teli kastélyába sietünk. Itt az előző évszázadot idéző, szigorú kasztrendszer, egy rejtélyes haláleset, és az ott lakó család beteges viszonyai sarkallnak arra, hogy a legutolsó sarokba is bekukkantsunk. Berlinben egy bűnbanda által üzemeltetett alternatív diszkóban olvadunk be az elektronikus zenére, vizezett piára és olcsó partidrogokra éhező tömegbe. Ám nem gyönyörködhetünk túl sokáig a falakat díszítő graffitikben, mivel egykori kollégáink loholnak a nyomunkban.

Kínában a cyberpunk-tematikáé a főszerep: az átlagpolgárt pótolható laborpatkánynak elkönyvelő lángelmék, implantok, drónok, neonfényes épületek és öklömnyi esőcseppek dominálnak. Szinte lélegzet-visszafojtva várjuk, hogy mikor tűnik fel egy krómacél-kezű, napszemüveges-bőrkabátos figura, hogy egy pörgős-pezsgő rocknótával feltüzelje a lelkük mélyén a rendszer megdöntésében reménykedő tömeget.

Aztán egy meseszép argentin borvidéken csodálhatjuk a tájat, és tehetjük hidegre haragosaink. Temperamentumos asszonyok, ármánykodó fixerek, megilletődött ügyvédbojtárok, átverhető orvlövészek és hasonló alakok színes-illusztris kavalkádjában vegyülhetünk el, vagy ha ahhoz támad kedvünk, jelentéktelen pincérként, esetleg szüntelen robotoló béresként olvadhatunk be a tömegbe. Végül a sort egy, a Kárpátokban robogó vonat zárja: szűk terek, kegyetlen zsoldosok és metsző fagy – nincs hova bújni, és a taktikázás luxus.

A felhozatal tehát üdítően sokszínű, és örömünk tovább fokozza, hogy nincsenek kizárólag a bejárható tér művi megnagyobbítását szolgáló, szürke-fakó alibinegyedek. A legutolsó gardróbszobában is találunk valami hasznosat vagy érdekeset – viszont a koronát az egészre a mini-missziók teszik fel. Előbb egy terrorszervezet fogdmegjének bőrébe bújva férkőzünk egy hullajelölt bizalmába, nem sokkal később detektívként kergetünk öngyilkosságban kicsúcsosodó lelkiismereti válságba egy dölyfös arisztokratát, és záróakkordként motormedvének öltözve osztjuk az áldást.

De ha óhajtjuk, egy adatmániás viselkedés-elemző ellen fordíthatjuk a tudományát, netán fényképészként, szakácsként vagy DJ-ként is tevékenykedhetünk. Nincsenek határok, és ha nem vagyunk restek tanulni a hibáinkból, kémthrillerbe vagy feszült akciófilmbe illő jelenetek főszereplőivé avanzsálhatuk. Ezért a fokról-fokra bonyolódó, többlépcsős Escalation-megbízások és a rajongók készítette küldetések csupán az ínycsiklandó marcipándíszek az édes-habos tortán.

A vén folyó is újra ezüstre cseréli minden aranyát

Miként az könnyűszerrel kiókumlálható, az IO Interactive munkatársai atmoszféra-teremtés és pályatervezés terén egyértelműen az ágazat élvonalához tartoznak. Ám sajnos az is tagadhatatlan, hogy a jelek szerint vagy kihalt belőlük a fejlődés vágya, vagy azt hiszik, hogy egy sajátos zsáner kvázi egyeduralkodóiként nincsenek rászorulva fájó-zavaró gyengeségeik orvoslására. Vagyis a faék-jellegű történetet logikai bakitól szenved, mesterséges intelligencia alkalmasint a PS1-korszak elrettentőbb példáit idézi, és a jutalmak között nincsenek a különlegességekre fogékonyak nyálelválasztását beindító, pikáns kuriózumok.

Emellett ha nem is hemzsegnek, de az ildomosnál gyakoribbak a már 2016-ban is zavaró apró-cseprő nyűgök. Az életükért iszkoló civilek kacagva kinyitják a lezárt ajtókat, és hiába iszkolnak be egy hipertitkos laborba, vagy narkóbarlangba, az ottani őröket cseppet sem zavarják a kéretlen látogatók. Ám mi nem lubickolhatunk a káosz éjfekete hullámaiban, mert a biztonságiak hatodik érzékükkel egyből megérzik, hogy rosszban sántikálunk, és tüzet nyitnak ránk.

A szinkronszínészek sem erőltetik magukat túl: páran ugyan enyhe akcentussal beszélik az angolt, de tízből hétszer hamisítatlan brit vagy amerikai kiejtés üti meg a fülünk. Ahogy az is hervasztó, hogy mezei biztonsági őrként kedvünkre bóklászhatunk egy kísérleti karabély-prototípussal a kezünkben – holott ez anno amatőr baklövésnek számított.

Mi ez?!

Persze, ezek a hiányosságok még ha fogcsikorgatva is, ám megbocsáthatóak, mivel az egyes elemeket a maguk súlyán kezelve a pozitívumok garottot dobnak a negatívumok nyakába. Majd arról is gondoskodnak, hogy soha, senki se találja meg az elernyedt-meggyötört tetemeket. De arra, hogy a World of Assassination trilógia fináléját félkészen tárták a közönség elé, nincs mentség.

Pontosabban fogalmazva, a folyamatos viták kereszttüzében álló, non-stop online jelenlétet igénylő másolásvédelem egyszerűen szögekkel kivert bunkósbottal üti agyon a játékélményt. Megesik, hogy a szerverek bő fél napig elérhetetlenek – ergo csak a semmiféle jutalmat nem adó offline opcióval tesztelhetjük képességeink, és ez egy kihívások abszolválására fókuszáló címnél agyvíz-forralóan frusztráló. Ahogy az is benne van a pakliban, hogy akció közben egyszerűen megszakad a kapcsolat, és sajnos irritálóbbnál irritálóbb nyűgök is megemelik a vérnyomásunk.

A széküket amorf csigaházként a hátukon hordozó, vagy azzal egybeforró karakterekhez hasonló grafikai aberrációk sokkolóak, ám a prímet a nem, vagy hébe-hóba élesedő próbatételek viszik. Alkalmasint harminc-negyven kísérlet kell ahhoz, hogy bezsákolhassuk vérrel-verítékkel megszerzett pontjainkat, és bőségesen akadnak az Úristen direkt-egyértelmű utasítására sem aktiválódó feladatok is. Ráadásul általános és platformfüggetlen panasz, hogy a program időnként felülírja az aktuális mentésünket, meggátolva ezzel, hogy mindent begyűjtsünk. Ebbe egyébiránt pechemre én is belefutottam. A gigászi felhőkarcolónál lényegében lehetetlenné vált, hogy elérjem a maximális szintet, mert úgy kéne eljutnom az elsőről a huszadikra, hogy a teendők bő hatvan százalékát kipipáltam. Ez pedig egy, igazi zamatát csupán megannyi újrajátszás után kiadó műnél megengedhetetlen.

Verdikt

Összességében tehát a Hitman 3 jelenleg sajnos nem méltó a többre-szebbre hivatott, patinás sorozathoz. Hovatovább megkockáztatom: hajmeresztően pofátlan húzás volt ebben a formában piacra dobni, és a dánok abszolút megérdemlik a vásárlókkal szembeni tiszteletlenségük zsebre, illetve reputációra menő következményeit.