A 125 kilométeres Wrangel-sziget napjainkban ugyan különálló földdarabként létezik a Jeges-tengerben, de egykor a Bering-földhíd részét képezte, amely Alaszkát és Kelet-Szibériát kötötte össze. Ahogy a hőmérséklet növekedésnek indult az utolsó jégkorszak végén, 10–15 ezer évvel ezelőtt, a földhidat lassan ellepte a növekedő szintű tenger. Az újdonsült Wrangel-szigeten pedig így csapdába esett egy mamutcsapat, amelyek éppen a földhídon tartózkodtak. Mint utólag kiderült, az állatok így jártak jobban, hiszen míg ezzel egy időben a világ minden táján hullani kezdtek a gyapjas mamutok, ez az elszigetelt populáció még évezredekig virágzott.

4000 évvel ezelőtt azonban történt valami, ami miatt a csoport – a radioizotópos kormeghatározás tanúsága szerint – nagyon hirtelen elpusztult. Annak kiderítésére, hogy mi történhetett, egy kutatócsoport nemrégiben 77 gyapjas mamut, köztük 52 wrangel-szigeti állat maradványainak szén-, kén- és stronciumtartalmát vizsgálta meg. Az eredményekből következtetni tudtak az állatok étrendjében bekövetkezett változásokra, ebből pedig arra, hogyan változott meg az évezredek során környezetük. Az adatokat aztán összevetették az eurázsiai mamutokról, és egy másik, az alaszkai Szt. Pál-szigeten elszigetelten 5600 évvel ezelőttig élő mamutpopulációról publikált hasonló eredményekkel.

Az adatok alapján úgy tűnik, hogy a wrangel-szigeti mamutok nem nagyon változtattak étrendjükön a szigetre kerülésük utáni évezredekben, viszont kevesebb zsírt raktároztak el testükben, mint a szibériai mamutok korábban szoktak. Laura Arppe, a kutatás finn vezetője szerint erre az lehet a magyarázat, hogy az éghajlat enyhülésével már nem volt erre szükségük. Ez viszont azt is jelentette, hogy nem voltak felkészülve a szélsőségesebb évekre.

A szigeti mamut csontjaiban talált kén és stroncium azt sugallja továbbá, hogy a területen előfordultak olyan szélsőséges időjárási események, amelyek során kövek töredeztek össze, és új ásványok kerültek bele a vízkészletekbe, befolyásolva annak minőségét. A DNS-vizsgálat ráadásul jelentős belterjes szaporodást is feltárt, ami nem meglepő egy izolált közösségnél, és tovább rontja az alkalmazkodási képességeket.

Összességében a szakértők mindebből úgy sejtik, hogy az állatok valószínűleg egy vagy több rövid, extrém esemény, hirtelen jött lehűlés, vihar, havazás nyomán pusztulhattak ki, miután sajátos helyzete miatt a populáció eleve nem örvendett a legjobb egészségnek. Ezen túl azonban az ember szerepe sem zárható ki a mamutok pusztulásában, fajunk megjelenése és az állatok eltűnése ugyanis gyanúsan közelre esik: a Wrangel-szigeten a legkorábbi emberi jelenlétre utaló nyomok mindössze pár évszázaddal későbbiek a legutolsó ismert mamutmaradványoknál.