1. oldal
Bár Kína trónját az évszázadok során megannyi, jeles államférfiú tudhatta magáénak, vitán felül áll, hogy még közülük is kevesen voltak olyan ravasz és hatékony hatalomtechnikusok, mint a gigászi birodalom egyetlen császárnője, Wu Zetian. Holott a tizenhárom évesen Tang Taizong, a Tang-dinasztia második uralkodójának ágyasává levő nő nem sok reményt táplálhatott a jövőjét illetően. Ám éles eszével és intrikus természetével elérte, hogy harmincéves korától, azaz 655-től egészen 705-ig hol bábokon keresztül, hol direkt módon ő vezette az országot. Mindezek tükrében semmi csodálkozni való sincs azon, hogy a fél évszázadon keresztül regnáló, ellenfeleit kíméletlenül eltaposó uralkodónő életét számtalan formában feldolgozták. Így kismillió költemény, regény, novella és tudományos igényű értekezés mellett egy ötvenmillió dollárból forgatott, tisztes közönségsikert elérő, de gyenge kritikákat kapó sorozattal is emléket állítottak neki.
A MegaFun Games kétdimenziós hack and slash-e, a Hidden Dragon: Legend is a jeles fejedelemasszony uralkodásának idején veszi kezdetét. Egy, a kor legnagyobb alkimistáit egyesítő csoport tagjai ugyanis Zetian megbízásából azon ügyködnek, hogy a misztikus Sárkányüst segítségével létrehozzák az örök élet elixírjét. Azonban a kísérletek rosszabbul nem is haladhatnának, mert a főzet szinte azonnal megőrjíti, vagy megöli azt, aki iszik belőle. Emiatt a császárnő halála utáni leszámoláshullámban szinte valamennyi bölccsel végeznek, de távolról sem az összessel, ergo, a kísérletek tovább folytatódnak. Ámde már nem egyszerű közembereken, hanem a harcművészet elrabolt nagyjain próbálják ki az újabb és újabb mixtúrákat. Hősünk, a részleges amnéziától szenvedő Lu is egyike a tesztalanyoknak, ám ő végül kijut ellenségei tömlöcéből és elhatározza, hogy kerül amibe kerül, de leszámol a klánját kiirtó eszelősökkel.
Wuxia-filmbe illő, izgalmas felütésű sztorit kapunk tehát, melyben sajnos azonban maga az alapötlet az egyetlen értékelhető elem, mivel a cég narratíváért felelős szakembereit annak idején esélyesen nem kanyaró és mumpsz, hanem dialógustechnika és cselekményszövés ellen oltották be. Azon túl, hogy a gonoszokat tömörítő csoportot képesek voltak az inkább modern kémfilmbe illő The Organization-nek, azaz A Szervezetnek nevezni, a szereplők suta, bugyuta és furcsa angolságú, atmoszféragyilkos párbeszédeket folytatnak egymással.
Karakterábrázolásról, vagy hasonló finomságokról is fölösleges álmodni, hiszen a legtöbb főellenségről is csak egy, a legyőzése előtt vagy után, szinte kutyafuttában odavetett félmondatból tudjuk meg, hogy mégis, ki a fenét tisztelhettünk benne. Míg segítőtársaink lemészárlásának alighanem drámainak szánt jelenetét az teszi hiteltelenné, hogy hozzávetőlegesen negyvenöt másodperccel a megismerkedésünk után koncolják fel őket a gonosz seregének alávaló talpasai. Ergo, amennyiben orrfújás után nem gyászoljuk meg a zsebkendőben kimúló baktériumokat, valószínűtlen, hogy felkavar a haláluk. Megkockáztatom: a műfaj olyan nagymesterei, mint Chang Cheh, King Hu, a még élő, ám már nem aktív Chor Yuen, vagy az inkább producerként remekelő Shaw testvérek a kiontott beleinél fogva kötötték volna fel azt, aki egy ennyire zagyva katyvasszal eléjük merészel állni. A koronát az egészre azonban a PS1-korszak legrosszabb példáit idéző, komolyan nyilván nem gondolt, de viccnek túlontúl erős angol szinkron teszi fel. Átélés és hangsúlyozás nélküli, fülbántó kontármunkát kapunk, ami még paródiának is kínosan amatőr lenne.
2. oldal
Természetesen, a történet gyengeségeit még bőven ellensúlyozhatná az izgalmas és érdekes akció, elvégre a műfaj képviselőit jellemzően nem a narratív elemeiért szeretjük, de fájó módon a játékélmény a legnagyobb jóindulattal is csupán a kategória tisztes középmezőnyébe fér bele. Pedig a gyors és lassú támadások kombinálására, tőrhajításra, illetve szélsebes kitérésekre épülő, fejleszthető mozdulatokat, valamint fegyvereket felvonultató harcrendszer egyrészt könnyen elsajátítható, másrészt, bőven hagy teret arra, hogy a vérmérsékletünkhöz legjobban illő stílussal vessük bele magunkat a küzdelmekbe. Ráadásul, a műfaj hagyományainak megfelelően egy, a sikeresen bevitt találatoktól feltöltődő skála aktiválásával misztikus képességekkel fűszerezhetjük meg az ütközeteket. Míg a pályákon elszórva fellelhető kéziratok gyűjtögetésével az életerőnket, a sebzésünket, vagy más statisztikánkat növelő bónuszokba invesztálhatjuk a másvilágra küldött rosszakaróink legyőzéséért és elrejtett tárgyak megtalálásáért kapott képzettségpontjainkat. Az élményt pedig tovább fokozza, hogy az ellenfélkínálat rendkívül bőséges. Így késes orgyilkosok, két karddal virtuskodó behemótok, és jókora fejszéket preferáló izomkolosszusok mellett legyőzésük után felrobbanó szerkezetekkel repülő ellenségekkel és más veszélyforrásokkal is meggyűlhet a bajunk.
Sajnos azonban eme vitathatatlan pozitívumok értékét nagyban csökkenti, hogy, a legjobb, az esetek kilencven százalékában beváló taktika vitán felül az, ha ész nélkül hadonászva beszorítjuk a sarokba a gazfickókat. Majd kihasználva, hogy ha megsérülnek, nem tudnak visszaütni, erőfeszítés nélkül lekaszaboljuk őket. Odafigyelést kizárólag a főellenségek és a keményebb közkatonák igényelnek, mert ők bizonyos számú bevitt találat után hipermódba váltanak át. Ezért, ha rájuk csapva sárgán villódznak, akkor azon túl, hogy kevesebb sérülést tudunk csak nekik okozni, vágásaink és szúrásaink nem szakítják meg a mozdulataikat. Ergo, ilyenkor tényleg rá vagyunk kényszerítve, hogy átgondoljuk a lépéseinket. Ám ezek a ciklusok ritkán tartanak 10-15 másodpercnél tovább, utána a rémségesen gyenge mesterséges intelligencia miatt a következő fázisváltásig kedvünkre folytathatjuk az agyatlan csépelést. Mindez hallatlanul frusztráló, mivel teljesen nyilvánvaló, hogy nem egy kutyafuttában összedobott ócskasággal van dolgunk, mert annál nem vacakoltak volna ennyit kismillió ötlet kidolgozásával.
Hanem, legyen ez bármilyen szomorú, vagy az egész cégnél nem akadt egyetlen ember sem, aki némi munkával egy csipetnyi észt csepegtetett volna a gép irányította egységek fejébe, vagy, ami valószínűbb, pont egy ezzel foglalkozó szakemberre nem jutott pénz. Alighanem ez az oka annak is, hogy míg a grafika az árfekvéshez korrektnek mondható, sőt, az effektekben gazdag csaták is épp olyan látványosak, mint amennyire unalmasak, addig az animációk között jócskán találni olyan, retinahártya elleni bűnöket, melyeket egyedül a szűkös források magyarázhatnak. Nehéz nem hitetlenkedve röhögni, hogy az egyik karakter gyakorlatilag gyomron döfi magát a szakállával. De az is egészen szürreálisan néz ki, hogy az átvezető animációkban úgy szúrnak le valakit, hogy vér és külsérelmi nyom nélkül keresztül tolják rajta a pengét.
3. oldal
Összességében tehát, a Hidden Dragon: Legend klasszikus példája annak, hogy a szórakoztatóiparban milyen kevés választja el a felejthetőt a bátran ajánlhatótól. Hiszen, korrekt mesterséges intelligenciával még csúnya animációkkal és agyat meggyötrő antitörténettel is könnyedén megérdemelne hatvanöt-hetven százalékot.
Így viszont, bár gyengeségei ellenére egyáltalán nem tartozik kategóriája leghitványabb képviselői közé, mert a monoton, ám nem rossz harc miatt egy komolyabb akciónál megfontolhatjuk a beszerzését, közel lehetetlen akárcsak egyetlen olyan érvet is felhozni, ami megindokolná, hogy miért is ruházzunk be teljes áron a MegaFun boszorkánykonyhájából kikerült hentelde egy kópiájába. Kár érte, de ezzel együtt érdemes megjegyezni a kínai cég nevét, mivel nem lepne meg, ha hallanánk még az ott dolgozók munkáiról.
