1. oldal

Az 1948-ban nejével, Beryl-lel és gyermekével, a pár hónapos Geraldine-nal együtt a Rillington Place 10 egyik olcsó lakásába költöző Timothy Evans a legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy két évvel később egy el nem követett bűn miatt fogják kivégezni. Azonban a szerettei meggyilkolásával vádolt szobafestő ügye a rendőrség szerint nem is lehetett volna világosabb. A gyanúsan viselkedő, műveletlen, iszákos férfi előbb azt mondta, hogy véletlenül végzett a feleségével, mert egy abortuszhoz használt kotyvalékkal megmérgezte, majd visszakozott és kijelentette, hogy igazából a szomszédja, John Christie a vétkes, aki a távollétében az elmondása szerint egy elhibázott beavatkozással ölte meg a nőt, lányát pedig ismereten helyre vitte.

A bizonyítékok, illetve a koronatanúvá előlépő Christie szavai azonban nem támasztották alá Evans állításait, és amikor a bérlemény hátsó kertjében megtalálták a két áldozat megfojtott tetemét, jóformán mindenki készpénznek vette, hogy a látszólag ártalmatlan wales-i szakmunkás valójában kegyetlen és undorító gyilkos, aki, miután érthetetlenül ostoba módon lebuktatta magát, nem kerülheti el a büntetést. Ezért, a végül a korabeli, egyetlen eset bizonyítottságára fókuszáló joggyakorlat szerint kizárólag a kisded megölésével vádolt férfit 1950. február 20-án az esküdtek alig negyven percnyi tanácskozás után halálra ítélték. Nem sokkal később, március 9-én a hóhér fel is akasztotta. Ezután az ügy apránként feledésbe merült, ám 1953-ban Evans újfent az érdeklődés középpontjába került. Ugyanis, mint az kiderült, a törvényt korábban számtalan alkalommal megszegő, de banktisztviselői állása miatt tisztes, rehabilitált polgárnak tekintett Christie nem csak, hogy végighazudta a tárgyalást, hanem valóságos szörnyeteg volt, aki bár csupán neje meggyilkolása miatt kellett, hogy feleljen, elmondása szerint legkevesebb nyolc nőt fojtott meg, hogy kielégítse beteges szexuális vágyait.

A helyzetet még tovább súlyosbította, hogy bebizonyosodott, hogy a helyszínelés során a rendőrök elképesztő hibákat vétettek és eszük ágában sem volt érdemben nyomozni. A közvéleményt valósággal sokkolta, hogy a nem túl éles elméjű Evans-nek a kihallgatása során jóformán diktálták, hogy mit mondjon, sőt, egyesek szerint lényegében meghamisították a jegyzőkönyvet. Az pedig, hogy a kert felásása közben annak ellenére sem találták meg a Geryl és Geraldine megölését is beismerő Christie által odarejtett többi holttestet, hogy egy emberi medencecsontra bukkantak, jócskán aláásta a testület hírnevét. Az általános felháborodást remekül jelzi, hogy a halálbüntetést jelentős részben a végül poszthumusz kegyelemben részesülő, ma már egyes homályos részletek ellenére vitán felül ártatlannak tekintett Evans elleni, téves ítélet miatt törölték el az Egyesült Királyságban.

Ahogy ez a példa is mutatja, sohasem tudhatjuk, hogy mi jár azok fejében, akiket mindössze egy vékonyka fal, vagy némi gyep és egy kerítés választ el tőlünk, hiszen távolról sem példa nélküli, hogy kissé különc, ám alapvetően átlagos életet élő, a közelben lakókkal normális kapcsolatot ápoló emberekről derül ki, hogy házuk valami borzasztót rejt. A saját bebörtönzött lányával huszonnégy éven keresztül fajtalankodó Joseph Fritzl, a Natasha Kampusch-t elrabló Wolfgang Přiklopil, vagy éppen, Cleveland réme, a valóságos háremet tartó Ariel Castro: mind mind normális, még ha kissé excentrikus, vagy hirtelen természetű átlagpolgároknak tűntek, míg a vakvéletlen miatt napvilágra nem került, hogy miféle bűnöket is követtek el. Ezeknek az eseteknek a tükrében aligha meglepő, hogy valaki ebből a témából merítsen. A Dynamic Pixels puzzle-horror játéka így egy meglehetősen furcsán viselkedő szomszéd és az ő rettenetes titka körül forog.

2. oldal

Ifjú hősünk napja idillibb módon nem is indulhatna, mivel békés labdázgatással üti agyon az időt. Ám, amikor a laszti a szembeszomszéd kertjében landol, elkeseredett, panaszos sírást hallunk annak pincéjéből, ráadásul az esetet még gyanúsabbá teszi, hogy a tulaj annyira felpaprikázza magát amikor meglát, hogy az ablakon keresztül ugrik nekünk és egy szó nélkül kitessékel a birtokáról.

Feladatunk adott: a felnőttekben láthatóan nem nagyon bízó, ezért a segítségüket még véletlenül sem kérő főszereplőnkkel be kell jutnunk a kackiás bajszú férfi lakhelyébe, ki kell derítenünk, hogy mi volt a zaj forrása, majd arra kell fókuszálnunk, hogy élve kijussunk a pokolbéli tanyáról. Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni, mert ahogy arra igen hamar rájöhetünk, egy agyafúrt gazemberrel állunk szemben, aki időt és pénzt nem kímélve valóságos erőddé, hovatovább labirintussá alakította át elsőre békés kertvárosi tucatháznak tűnő ingatlanját. Így amellett, hogy az ajtók java részét lakat zárja, vagy éppen, a kilincshez támasztott szék miatt körülményes ki-be mászkálni rajtuk, döbbenettel vegyes csodálkozással vehetjük tudomásul, hogy nagyon úgy tűnik, hogy nem vezet lépcső a második szintre. Sőt, egy olyan szobával is meggyűlik a bajunk, melyet egyedül egy benne lévő kulccsal tudunk kinyitni és megfelelő méretű alternatív bejárat híján esélyünk sincs bemászni. Szerencsére, kellő odafigyeléssel és egy kis agymunkával kiókumlálhatjuk a megoldást, de mivel a ház tömve van tárgyakkal és szinte mindegyiket felvehetjük, odébb tehetjük vagy eldobhatjuk, résen kell lennünk.

A dolgunk ezért akkor sem lenne könnyű, ha ellenlábasunk időnként elmenne dolgozni és teljesen szabadon ténykedhetnénk, ámde ebben fölösleges reménykedni. Elvégre a név nélküli szomszéd, akitől az általunk irányított fiú annyira tart, hogy a közelébe kerülve elhomályosodik a látása, sosem hagyja el a fészkét és miután hol itt, hol ott tesz-vesz, úgy kell feltúrnunk otthonát, hogy ne vegyen minket észre. Hiszen ha kiszúrja, hogy a közelben vagyunk, kissé amorf testalkatát meghazudtoló sebességgel sprintelni kezd felénk, miközben ragasztót, vagy egy látásunkat elhomályosító folyadékot hajít ránk, és ha beér minket, mielőtt az út másik oldalára menekülnénk, újfent a pálya legelején találjuk magunk. Tekintve, hogy ez eleinte nem tűnik komoly büntetésnek és még a nálunk lévő készségek sem vesznek el, megeshet, hogy nem fordítunk kellő gondot arra, hogy nesztelenül lopózzunk. Ez azonban öreg hiba, mert emberünk tanul a baklövéseinkből és igyekszik kiismerni minket. Ha következetesen ugyanott törünk be, megeshet, hogy egy taktikusan elhelyezett, vízzel teli vödörrel, medvecsapdával, vagy éppen egy, a látómezejébe kerülésekor jelző kamerával védi az adott szakaszt.

Az sem ritka, hogy alkalmasint nagy ravaszul úgy tesz, mintha már nem törődne velünk, hanem végezné a dolgát és ha ilyenkor elkövetjük azt a baklövést, hogy felülünk a látszatnak, újfent nekünk ront. Ergo, ha ész nélkül nyargalászunk, kizárólag a saját dolgunkat nehezítjük meg, mivel bár egy kis agyafúrtsággal ellene fordíthatjuk a praktikáit és kiélezett helyzetben akár fejbe is hajigálhatjuk valami keménnyel, hosszú távon mi isszuk meg a levét a harcias fellépésnek. Gondolkodni kell, tervezni és persze a macska-egér játékhoz szükséges kötélidegek sem ártanak, mert annak ellenére, hogy nincsenek zombik, megcsonkított holttestek, vagy megnevezhetetlen lovecrafti borzalmak, a grafika pedig rajzfilmbe illő, az atmoszféra rendkívül nyomasztó, sőt, nyugtalanító.

3. oldal

Eleinte tehát könnyen úgy tűnhet, hogy egy kiváló, izgalmas és újító alkotással állunk szemben, ám ahogy telnek-múlnak a percek, úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy a program elemi hibáktól szenved. A fizikai modell például gyalázatos. Hiába pakoljuk már-már mérnöki precizitással egymásra a tárgyakat, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mikor dönt úgy a motor, hogy az óvatosan lerakott doboz, vagy kuka a levegőbe pattan, esetleg olyan erővel csapódik be, hogy szétrombolja azt, amit felépítettünk. A különféle készségek dobálása közben is garantált, hogy ellilul párszor a fejünk, mert azon túl, hogy a tárgyak abszolút kiszámíthatatlanul pattognak ide-oda, arra sem mernék megesküdni, hogy a röppálya minden esetben a valóságnak megfelelően alakul. Míg arra, hogy ha túl közelről vágunk neki egy eszközt az ablaküvegnek, az játszi könnyedséggel átrepül rajta, ahelyett, hogy betörné, már tényleg nincsenek szalonképes kifejezések.

Az ilyen furcsaságok olyannyira abszurdak és gyakoriak, hogy a lehető legkomolyabban hajlok arra, hogy igazából szó sincs arról, hogy a fejlesztők lusták, lazák vagy nemtörődömök lettek volna. Elvégre ha logikusan végiggondoljuk, művük egyik központi eleméről beszélünk, és átlagos szellemi képességet feltételezve elképzelhetetlen, hogy azt hitték, hogy senki sem veszi majd észre a gondokat, netán vállat vonva megbocsátja azokat. Ebből kifolyólag úgy vélem, hogy ez inkább holmi sajátos, viccesnek gondolt elem akar lenni, mellyel a Youtube és a Twitch 8-14 éveseket megcélzó műsorkészítőinek akartak kedveskedni, hogy azok lelkesen reklámozzák a játékot. Ugyanis, ha elvonatkoztatunk attól, hogy mennyire frusztráló, hogy dobozokból összerakott rámpánk tízből kilencszer Newton tanait újragondolására késztető körülmények között adja meg magát az enyészetnek, akkor van valami bohóctréfa-szerűen mókás ezekben a jelenetekben, és ez a korosztály jellemzően nem gondosan felvezetett, csavaros poénokat vár el kedvenceitől, hanem hasra esést. Ezért, ha azt látják, hogy példaképük parádés show-t csinál, akkor jó eséllyel ők is beruháznak egy kópiába, és meggyőzik maguk, hogy tulajdonképpen ennél tartalmasabban nem tölthetnék el a szabadidejüket. Azaz, az alkotók tudatosan és rendkívül ravaszul azzal számoltak, hogy a Hello Neighbor a népszerűségét 99%-ban a Let's Play-hullámnak köszönhető Five Nights at Freddy's-hez hasonlóan egyfajta közönség-kedvenc humorforrássá, vagy a korszellemnek megfelelően fogalmazva, "mémmé" válik, és a hírverés adja el.

Hogy ez valóban így van-e, azt valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Azonban, ezt a teóriát erősíti, hogy ahhoz képest, hogy egy indie-stúdió debütálásáról beszélünk, iszonyatosan sokan foglalkoztak, illetve foglalkoznak a programmal. Amellett, hogy egy szabvány hosszúságú élet alatt végignézhetetlen mennyiségű, de cserébe erősen kétes minőségű, idióta grimaszokkal teli videótihletett, a DeviantArtművészeit is inspirálta, miközben napestig lehetne sorolni az érdekesebb, ám nagyságrendekkel kevesebb figyelmet kapó címeket. Az sem lehet véletlen, hogy az ismert világegyetem törvényeit ignoráló parajelenségek mellett néha amúgy meglepően jól reagáló, élénkzöld szemű szomszédunk is gyanúsan idióta módon viselkedik. Tízből hatszor nincs gond, de a maradék négy alkalommal szomorúan konstatálhatjuk, hogy hobbijai között előkelő helyen szerepel a tereptárgyakba való beakadás és a viszonylag szűk pályaszakaszon való, ész nélküli fel-alá nyargalás. Ez újfent egy olyan elem, amit ha videón látunk, akkor könnyesre nevetjük magunk, illetve, akkor sem panaszkodunk, ha csak mókáznánk, mivel eközben tízszer-hússzor is fejbe hajíthatjuk kedvenc önvédelmi tekegolyónkkal. Ám, amennyiben ténylegesen játszani szeretnénk, akkor nehéz agyérgörcs nélkül kibírni a szemünk elé táruló látványt.

Végül, a legutolsó, egyben legerősebb érv a sajátos marketingkoncepció mellett a történet, illetve, a hozzá szorosan kapcsolódó rejtvények. Az első két fejezet során egy korrekt és izgalmas, bár kissé meg-megdöccenő sztorit kapunk, és ugyan akad pár furcsaság, a talányok nem feltétlenül kergetnek az őrületbe. Ellenben, a finálé amellett, hogy irtózatos, teljesen váratlanul lecsapó, se füle, se farka, összeszedetlen katyvasznak nevezni is dicséret, és agytorna-szempontból sem muzsikál túl fényesen, mert az ésszerű puzzle-ök helyét átveszik a kilencvenes évek kalandjátékaiból visszaköszönő, a logikát hidegvérrel legyilkoló rettenetek, amik valósággal megkövetelik, hogy az ember segítségért kutakodjon a neten. Márpedig, ha valakik letesznek az asztalra két, a korábban felsoroltaktól eltekintve normális fejezetet, akkor az illetők alapos indok nélkül nem döntenek úgy, hogy egy rossz, de külső szemlélőként vicces LSD-trippel búcsúznak el a felhasználóktól. Nem lennék meglepve, ha a jövőben kismillió, a finálét és az itt-ott elejtett apróságokat elemző felvétel készülne, tovább fokozva a felhajtást.

Bármi is legyen azonban az igazság, a tény tény marad. Annak ellenére, hogy kis odafigyeléssel az év indie-meglepetésévé avanzsálhatott volna, a Hello Neighbor egyedi vizuális stílusa és remek alapkoncepciója ellenére is csupán egy félresikerült, túlértékelt és méltatlanul nagy médianyilvánosságot kapó fércmű. A harsány-élénk videokészítők viszont örülhetnek, mivel rajongóik esélyesen imádni fogják, ahogy szégyenérzet nélkül, fejhangon visítva szerencsétlenkednek és azok is tehetnek egy próbát, akik a feladatok megoldása helyett inkább a szomszéddal való kibabrálással ütnék el az idejüket. Ám a többiek jobban teszik, ha messziről elkerülik.