Amikor az egyszeri mozilátogató azt a leírást látja egy filmről, hogy fantasy, thriller, krimi és romantikus, akkor hirtelen azt sem tudja hová kapjon. Így voltam én is a Határesettel és még a rövid leírás valamint a trailer után sem lettem sokkal okosabb. A moziból kisétálva azonban kijelenthetem, ezek a címkék valóban illenek rá és az összkép is izgalmasra sikeredett. A film John Ajvide Lindqvist novellájából készült, akinek a neve az Engedj Be! című megrázó, de nagyon is jól sikerült vámpírtörténetről lehet ismerős. Lindqvist most is a varázslatos lényekhez, és a szürke hétköznapokhoz nyúlt, majd szokása szerint csavart rajta egy jókorát. Kezdetben az északi folklór és mitológia alapjaiból mazsolázott, nyakon borította egy kis sötétséggel – mintha nem lenne belőle így is elég arrafelé – és hozzáfűzte a nyers, romantikus és pszichológiai szálat.
Külön érdekesség, hogy a főszereplő Eva Melander hazájában elég ismert művésznek számít, a filmben viszont rá se lehetett ismerni. A Walking Dead igényeit megszégyenítő sminkmester kellhetett, hogy magára öltse Tina, a főszereplő arcát – az átváltozás minden forgatással töltött napon mintegy 4 órát vett igénybe.
Különleges vagy?
Kiszagolható a szégyen, a bűntudat és a düh? Tina ezen képességével tévedhetetlenül szűri ki a rossz úton járókat. Ha valaki alkoholt akar lopni, az még könnyen megússza, de északi filmnél nem is csodálkozunk, hogy az identitás keresés mellé egy gyomorforgatóan erős szálat is hozzászőtt a rendező. A pedofília olyan téma, ami nem hagy kérdőjeleket maga után. Nincsen kérdezősködés, érvek és latolgatás sem – mindenki egyetért abban, hogy ez olyasmi, ami azonnali beavatkozást és büntetést érdemel. És amikor a reptéren egy ilyen videókkal kereskedő banda egyik tagja lebukik, az ezt követő nyomozásba Tina is bekapcsolódik. A következmények, a szálak pedig itt kezdenek egyre sötétebbé és kuszábbá válni és az sem segít, hogy egy furcsa idegen is feltűnik a képben Vore személyében.
Olyan, amilyen
Érdekes kettősséget mutat ez a film romantikus részével, ahol az egymásra találás, az elfogadás és a kötődés jelenti a fő vonalat. A 2008-as Engedj Be! ezt állította a középpontba, nem csoda így, hogy itt sem maradt ki, mintegy védjegy gyanánt. Az északi művekben azonban megszokhattuk, hogy a szép és a brutálisan nyers kéz a kézben jár. Nem a csillogást keressük, hanem mindent úgy mutatunk meg a maga valójában, amilyen. A karakterek árnyaltsága pedig időnként nehézzé teszi, hogy határokat húzzunk. Vagy csak el akar gondolkodtatni minket azzal kapcsolatban, hogy nem is létezik fekete és fehér? És mi ütközik leginkább a szépség ideáljával? Ha a kitaszítottként élő és emberi mércével véve kifejezetten visszataszító külsejű pár egymásra talál. Titkokra derül fény, ami nem csak a származásukat, a szokásaikat, a múltjukat, de a mindennapjaikat és az emberi társadalomhoz való viszonyukat is érinti. Ezért volt a cikk elején a stílusok halmozása, hiszen az élet megannyi rétegét vizsgálat alá vonja a Határeset. Mindenhol felteszi a megfelelő kérdéseket, de a következményeket és a válaszokat sem hallgatja el.
A csúnya mögött ott rejtőzhet a kedvesség és az empátia, a boldogság mögött a tragédia. A világ sosem olyan egyszerű, hogy egyetlen nézőpontnak hinni lehessen. A Határeset magyar címe pedig egy gyönyörű szójátékkal mutatja meg, hogy mind az emberek, mint a találkozások bonyolultak a maguk nemében. Talán ettől izgalmasak, és egyszersmind félelmetesek is. És itt a válasz, amire vártunk, de nem biztos, hogy örülünk neki: igazából rajtunk múlik, hogy mit találunk bennük.