Ha egy nagy tömegű csillag élete végére ér, a világegyetem egyik leglátványosabb eseménye következik be: a szupernóva-robbanás. Ilyenkor óriási mennyiségű energia szabadul fel, amelynek hatására a csillag ledobja külső rétegeit, amelyek a fénysebesség tetemes hányadával kezdenek távolodni a magtól. A csillag pedig egy rövid időre akár egy több milliárd csillagot tartalmazó galaxisnál is fényesebbé válhat.

Azt hihetnénk, hogy egy ilyen eseményt, vagy annak végeredményét, a hátrahagyott mag körüli táguló anyag buborékot nem nehéz észrevenni. Mint kiderült, ez nem mindig van így, a csillagászok ugyanis nemrég ráakadtak egy viszonylag közeli maradványra, amely az orrunk előtt van, eddig mégsem vették észre, annyira halvány.

A maradvány hivatalos neve SNR G249.5+24.5, de a felfedező csillagászok Hoinga néven becézik a vezető kutató szülővárosa (Hönningen am Rhein) után. Az egykori csillag romjaira az eROSITA nevű német röntgentávcsővel akadtak rá. Ez a Spectrum-Roentgen-Gamma nevű német-orosz űreszközön található, amely a Nap–Föld-rendszer L2 Lagrange-pontjában kering a Nap körül, mintegy 1,5 millió kilométerre bolygónktól.

A 2019-ben útjára indított eROSITA hat havonta a teljes évboltot „letapogatja” a röntgentartományban, és ezt küldetés első négy éve alatt nyolcszor tervezi megtenni. A röntgensugarak nagy energiájú elektromágneses sugarak, amelyek nagyon nagy energiájú események során, például fekete lyukak, pulzárok és felrobbanó csillagok nyomán képződnek. A Hoigna esetében az észlelt röntgensugarak a magot körülvevő, attól egyre távolodó anyagfelhőből származnak, amelyben lökéshullámok és/vagy erős mágneses mezők közel fénysebességre gyorsítanak egyes elektronokat.

A kutatók annak reményében kezdték el átnézni az eROSITA felvételeit, hogy azokon új szupernóva-maradványokat találnak majd. Arra azonban nem számítottak, hogy mekkora lesz első, amit kiszúrnak: a Hoigna közeli és óriási, az átmérője 4 fok az égbolton vagy négyszer akkora, mint a teleholdé. A maradvány ugyanakkor nagyon halvány: miután tudták, hol kell keresni, néhány korábbi röntgen- és rádióhullámos felvételen is nyomára akadtak, de csak azért, mert ismerték a helyét.

A Hoigna ráadásul jelentősen kilóg a galaxis fő síkjából, ami szintén segített neki elrejtőzni, mivel ebben a régióban kevésbé remélnek bármi érdekeset találni a kutatók, így kevesebbet is vizsgálják. És a maradvány hátterében számos erős fényforrás található, amelyek nehezítették az észlelést. A szupernóva-maradvány egyébként a vizsgálatok szerint klasszikus kinézetű, a magot egy gömbhöz közelítő alakú anyagbuborék veszik körül, amely nagy sebességgel belecsapódik a környező csillagközi gázba. A buborék belsejét egyébként szintén forró, röntgensugárzó gáz tölti ki, ami ugyancsak szokványos az ilyen maradványoknál.

A Hoignáról más tekintetben ugyanakkor elég keveset tudni. Az adatokból nemvilágos, hogy milyen típusú csillag lehetett, vagy hogy milyen anyagú a gáz. És pulzárt sem találtak a közepén, pedig ilyen égitest gyakran hátramarad a nagy tömegű csillagok robbanása után. Elképzelhető ugyan, hogy az esemény nyomán a pulzár is kidobódott a rendszerből, ahhoz azonban, hogy ebben az esetben megtalálják a csillagot, a robbanásnak legalább 17 ezer éve kellett történnie. Ennél rövidebb határidővel ugyanis az egykori mag még nem érhetett ki a buborékból, ahol viszont nem látják a nyomait.

Az sem kizárt, hogy egy másik fajta, I-es típusú szupernóváról van szó, amelyben egy fehér törpe robbant fel. Ebben az esetben semmi sem maradt volna hátra a buborékon kívül. Érdekes módon még az sem világos, hogy mekkora a maradvány és milyen messze van. A sokkal alaposabban tanulmányozott Vela szupernóva-maradványra alapozva nagyjából 1500 fényévnyire lehet, ami igen közel van. A kézi távcsővel is megfigyelhető Rák-köd (amely szintén egy szupernóva-maradvány) például ennél sokkal messzebb, 6500 fényévre van tőlünk.

A Hoigna azért olyan halvány, mert meglehetősen öreg, a becslések szerint legalább 20 ezer éves. A buborékot alkotó gáz pedig, ahogy előre halad, egyre ritkábbá, hidegebbé és lassabbá válik, így kevésbé sugároz. Az égitest kapcsán egyébként, pontosan ebből adódóan, felmerül egy másik probléma.

A Tejútrendszerben a becslések szerint 2–3 szupernóva-robbanás történik minden évszázadban. Egy ilyen esemény nagyjából 100 ezer évig látszik, így 1200 szupernóva-maradványnak kellene lennie a galaxisban. De csak 300 ilyet ismerünk. Néhány közülük persze nyilván túl halvány és túl messze van a jelenlegi technológiákhoz, vagy a galaxis túloldalán foglal helyet. De az észlelt maradványok száma még így is elmarad a várakozásoktól.

Ennek oka lehet például, hogy a maradványok másként viselkednek, mint ahogy várjuk, mondjuk gyorsabban hűlnek ki és halványodnak el. Ha így van, ennek igazolásában sokat segíthet a Hoinga és az eROSITA. A maradványt, most hogy már tudjuk hol van, más hullámhosszakon is lehet vizsgálni, és monitorozni, hogyan változik.