Fontos és régóta várt eredményekkel zárultaz eddigi legjelentősebb felhőmagvasítási kísérlet. A projekt keretében az amerikai Nemzeti Légkörkutató Központ (NCAR) meteorológusai hat egymást követő télen permeteztek ezüstjodid-szemcséket egy wyomingi hegység fölötti légrétegekbe, annak kiderítése érdekében, hogy a beavatkozás mennyivel növeli a leeső hó mennyiségét. Roy Rasmussen vezető kutató elmondása szerint a felhőmagvasítással 5−15 százalékkal növekedett a leeső csapadék mennyisége, ez a statisztika azonban csak akkor állja meg a helyét, ha a kísérlet félresiklott szakaszait figyelmen kívül hagyják.
Ilyen esetnek tekinthető például, amikor az ezüst-jodid nem egészen a célba vett helyekre került, így a csapadék nem a vizsgált terület fölött esett le. A kutatócsoport ennek ellenére úgy gondolja, hogy az évekig tartó tesztelés meggyőzően igazolta, hogy felhőmagvasítással megnövelhető a hómennyiség, így az amerikai államban érdemes lehet azt rendszeresen alkalmazni, hiszen jelentős mértékben a hegyekben felgyűlő téli hókészletektől függ a régió vízzel való ellátottsága. (Wyoming a Colorado vízgyűjtő területéhez tartozik, a folyó pedig az öntözések és az éghajlatváltozás miatt egyre kevésbé alkalmas arra, hogy a vonzáskörzetében élő több tízmillió embert ellássa vízzel.)
A felhőmagvasítás lényege, hogy megfelelő méretű részecskéket juttatnak a felhőkbe, amelyeken aztán összegyűlnek a mikroszkopikus vízcseppek, a megnövekedett tömegű részecskék pedig a vízzel együtt csapadék formájában a földre hullanak. Ez legalábbis az elmélet, a módszer tényleges működését azonban mostanáig csak nagyon „finoman” tesztelték, általában egyetlen felhőt vagy viharrendszert magvasítva, majd követve, amiből viszont nem lehet megfelelő mennyiségű adatot összeszedni a tudományos elemzéshez.
Rasmussen és társai viszont a hat év alatt tekintélyes mennyiségű információt halmoztak fel, amely alapján már lehetséges a következtetések levonása. A wyomingi kísérlet további fontos eleme, hogy a szakértők egy kontrollterület is kijelöltek. A kísérlet céljára két egymáshoz közel eső, hasonló időjárási körülményeknek kitett hegyvidéket választottak ki, és felváltva hol az egyik, hol a másik fölött alkalmaztak felhőmagvasítást, de közben a másik a területen leeső csapadékmennyiséget is figyelemmel követték.
A magvasítható felhőket radiométerrel választották ki, ennek révén ugyanis képesek voltak megállapítani, hogy mennyi vizet hordoznak a hegyekhez közeledő felhők. Ha a körülményeket megfelelőnek ítélték, a nyolc rendelkezésükre álló generátort bekapcsolva négy órán keresztül ezüst-jodidot permeteztek ki a hegyek azon részén, ahol felszálló légáram uralkodott. Ezt követően megvárták, míg a felhő elvonul, majd lemérték a leesett hó mennyiségét.
A hat év alatt összesen 118-szor indították be a generátorokat az egyik vagy a másik területen, ami tekintélyes adatmennyiséget eredményezett, még úgy is, hogy a kísérletek egy részét végül kénytelenek voltak kizárni a vizsgálatból. Néhányszor előfordult ugyanis, hogy az ezüst-jodiddal meghintett felhők a kontrollterület fölé sodródtak, használhatatlanná téve a megfigyelési adatokat. Továbbá többször is megesett, hogy nem minden generátort kapcsoltak be, mivel a szél olyan irányba fújt, hogy fennállt a veszélye, hogy a felhőkből leeső hó nem a kijelölt területen, hanem egy közeli autópályán köt ki.
A szakértők azonban a használhatónak ítélt adatok alapján is biztosak abban, hogy a felhőmagvasítás működik, és valóban növeli a leeső csapadék mennyiségét. A következő lépés tehát már a szövetségi tagállam vezetőin múlik. Egy átfogó felhőmagvasítási projekt megvalósítása 725 ezer dollárba kerülne évente, innentől tehát az lehet egyik legfontosabb kérdés, hogy megéri-e ennyit befektetni annak érdekében, hogy 5−15 százalékkal több hó hulljon le telente.
