Még sosem volt arra példa, hogy egyetlen galaxisban három aktív szupernóvát is találtak volna, de az említett csillagrendszerben pontosan ez a helyzet. A 160 millió fényévnyire található spirálgalaxis nagyjából feleakkora, mint a Tejútrendszer, és igazából semmi különleges nem volt benne egészen mostanáig. Egy aktív galaxisról van szó, amelynek központi fekete lyuka táplálkozik, így nagyon fényes, ami azonban szintén nem számít ritkaságnak.
A három szupernóva együttes jelenléte viszont nagyon különleges. Az SN2022bn, SN2022ec és SN2022pv katalógusjelű objektumokat, ahogy a nevükből is látszik, mind idén fedezték fel. Mindegyikük nagyjából azonos típusú, vagyis egy-egy nagytömegű csillagból keletkeztek, amikor annak magja kifogyott az üzemanyagból, és a hidrogén után először héliumot, majd szént és oxigént kezdett fuzionálni, egyre nehezebb elemeket termelve ki a magjában. Ez a sor a vasig folytatódik, ott azonban leáll, mivel a vas fúziója több energiát emészt fel, mint amennyit generál. A magnak viszont energiára van szüksége, hogy ne roskadjon össze a gravitáció miatt, így az energiautánpótlás megszűnésével összeroppan. A folyamat nyomán egy szupersűrű objektum, neutroncsillag vagy fekete lyuk keletkezik, és ezzel egy időben hatalmas mennyiségű energia szabadul fel, óriási robbanást okozva. A csillag külső rétegei teljesen ledobódnak, ezt nevezzük szupernóva-robbanásnak.
Egész pontosan ez a II. típusú szupernóva. Az SN2022ec és a pv egyaránt ebbe a típusba tartozik, a bn viszont Ib. típusú, ami annyit jelent, hogy lassabban fújja le külső rétegeit, mielőtt felrobbanna. Egy galaxisban évszázadonként átlagosan 1–4 szupernóva-robbanás történik, és a robbanások fénye többnyire pár hónap alatt elhalványul, így nem sok esély van rá, hogy egyszerre legyen látható több is a jelenségből. A kérdéses galaxisban viszont gyakorlatilag egyszerre zajlott le a mindhárom robbanás, ami statisztikailag igen szokatlan.
Elképzelhető ugyanakkor, hogy az egyidejűség csak látszólagos. Az NGC 5605 nagyjából 70 ezer fényév átmérőjű, és pár ezer fényév vastag. A spirális korongra nagyjából felülről látunk rá, így lehetséges, hogy a szupernóvák nagy távolságokra vannak egymástól, és pár ezer év eltéréssel robbantak fel, csak éppen a fényük egyszerre érte el a Földet. Ami azért is izgalmas, mert az SN2022bn és pv kapcsán annyi nyilvánvaló, hogy ezek egymástól igen távol vannak: csaknem 60 ezer fényévnyire, a galaxis ellenkező oldalain. Vagyis ha léteztek értelmes lények az SN2022bn környékén, és látták a robbanást, további 60 ezer évet kellett várniuk a távolabbi szupernóva meglátására. Miközben mi, 160 millió fényév távlatából egyszerre látjuk a két eseményt, sőt, egy harmadikat is.
Ez pedig saját helyzetünkre is rávilágít: a Tejútrendszerben ugyanis több mint 400 éve észlelték az utolsó szupernóvát, miközben a világegyetemben máshol évente sok száz szupernóvát látunk. A közeli események hiánya egyszerűen abból adódik, hogy galaxisunk átmérője 120 ezer fényév, mi pedig 26 ezer fényévnyire vagyunk a központtól. Így hiába robban fel évszázadonként egy szupernóva, azok fénye még nem ért ide, viszont jelenleg is sok ezer már megtörtént robbanás fénye tart felénk. Az univerzumból viszont, amelyben még több galaxis termeli a szupernóvákat, még több fénye indult el felénk a múltban, így kintre tekintve sokkal gyakrabban látunk ilyeneket, mint saját házunk táján.
