I. oldal
Manapság egyre divatosabb, hogy az FPS-ek epikus scriptelt jelenetek tucatjait vonultatják fel, hogy folyton az aktuális politikai helyzetből merítenek, illetve hogy nevetségessé teszik magukat a túlságosan komolyan vett jelenetek sokaságával. Nem volt ez mindig így persze, annak idején elég volt egy gagyi sztori meg sok fegyver, és már kész is volt a minőségi termék. Ezt a sajnos már rég letűnt kort idézi vissza a The Flying Wild Hog a Hard Reset című, kizárólag Steamen értékesített FPS-ben, hogy azok is szórakozhassanak egy keveset, akik pont, hogy tojnak az épp aktuális Call of Duty és Battlefield fejére. Sajnos azonban a "keveset" szó itt szigorúan értendő, lévén a Hard Reset még az alacsony árához képest is nagyon-nagyon rövid.
Reboot
A történet valami katonáról szól, aki egy őrült tudóst üldöz a jövő egyik megmaradt metropoliszában. A gépek ugyanis már rég öntudatra ébredtek és majdnem kiirtották az emberiséget, így az utolsó mentsvár az volt, hogy... na de most komolyan, van ember, akit ez leköt majd? Elárulom: nincs. A Hard Reset története ugyanis pont annyira érdekes, mint az első Quake-é vagy Doomé. Írtak valami keretet, hogy ne csak a semmibe lövöldözzünk, de annyira kusza és felejthető az egész, hogy nincs játékos, aki tíz percnél többet foglalkozna vele. Sőt, ajánlom, hogy ha lehet, az átvezetőket is nyomjátok el, mert csak kizökkentenek a folyamatos akcióból. Ezt a játékot nem arra találták ki, hogy agyaljunk rajta és szurkoljunk a jófiúknak, hanem hogy gondolkodás nélkül, csak és kizárólag a reflexeinkre hagyatkozva érvényesüljünk egy nyúlfarknyi, nagyjából öt óra hosszú kampány erejéig. Bár ez így nagyon rövidnek hat (az is...), a fejlesztők mentségére legyen szólva, hogy ebből a játékstílusból sokszor már ennyi is sok, mi több, ha egyszer végigvittük a programot, csak a kihívás mértéke és a mazochizmus lehet elég, hogy újra nekiessünk.
Bár a sztori maga felejthető és bugyuta, a tálalási módja egész igényes. Minden pálya között képregényes átvezetőt kapunk, és bár tény, hogy a képek roppant minimalista ábrázolásmódja önmagában kevés lenne a boldogságunkhoz, összhatásában mindez nagyon is illik a játék embertelen és rideg univerzumához. Szinte már sajnáltam a művészt, aki készítette őket, mert ha egy kicsit is jobb lenne a forgatókönyv, örömmel gyönyörködtem volna a tussal karcolt szereplők remek rajzaiban.
II. oldal
[bold]Kemény dió
[/bold]
A Hard Resetet tehát a nosztalgia adja el, ami nem véletlen. Elég csak ránézni a játékmenetre, mely valahogy így néz ki: kapunk egy feladatot; elindulunk kapcsolókat nyomkodni meg terminálokat aktiválni; egyszerre csak ránk rontanak a minden irányból özönlő ellenséges robotok; majd a harc után nyomulunk tovább a pálya végét jelző összesítésig (hány perc volt, mennyit öltünk, stb.). A 90-es években az összes FPS így működött, és a Hard Reset minden egyéb mellékes sallangnak megfelel. A pályák nagy terekből állnak, az ellenfeleknek nincs AI-juk, csak gyilkos ösztönük és túlerejük, a fegyverek pedig a megszokott arzenált számolják (géppisztoly-rakétavet-shotgun trió FTW). Utóbbi persze annyiban eltér a régi recepttől, hogy alapból csak két fegyverünk van, melyeket később fejlesztési pontokon moddingolva alakíthatunk át, hogy alternatív tüzelési módokat tanuljanak. Az alap gépfegyver például csak így változhat RPG-vé, de a játékmechanika szempontjából nincs sok különbség e módszer és a régi "nyakamban a fél fegyvertár" típusú megoldás között, hisz az upgrade után ugyanúgy az egérgörgővel váltunk tüzelési opciót.
Az alapokat lefektettük, jöhet a kihívás. Hajjaj, de még milyen! Bizony nem túlzok, ha azt állítom, hogy a Hard Reset a jelenlegi legnehezebb piacon lévő PC-s FPS. Már maga a normál fokozat is bitang kemény, más játékokban a harddal nem szív ennyit az ember, így lehet első indításnál érdemes elgondolkozni az easy-n (nem vicc!). Van öt különböző nehézségi fok, melyek olyan durvák tudnak lenni, hogy FPS-gamer legyen a talpán, aki csak a sima nehéz szintet teljesíteni tudja. Ennek egyébként a folytonos túlerő az oka, lévén a Hard Reset gépszörnyetegei gondolkodás nélkül rontanak nekünk. Ugyan a lőszer szinte sosem jelent problémát, két vagy három behemót robottal szemben csak akkor van esélyünk, ha kiváló reflexekkel rendelkezünk, továbbá nem árt még három-négy monitor sem, ugyanis az ellenség a szélrózsa minden irányából özönlik. Ha nem lehetne fejleszteni a fegyvereken és a felszerelésen, már easy-n se lehetne végigvinni a programot, úgyhogy ajánlatos körbesétálni a már megtisztított területeken, hátha találunk pár sárga energiacsomagot, melyeket be lehet váltani az upgrade-termináloknál.
A kampány rövid, de velős, igaz, az állandó harc még így is monotonná teszi időnként. Ezen segíthetett volna pár modernebb megoldás, de sajnos a fejlesztők ragaszkodtak az elavult dizájnhoz és ezért azzal próbálták elkerülni az önismétlő játékmenetet, hogy alaposan megkurtították a Hard Reset hosszát. Ezzel még nem is lenne gond, ha lenne multiplayer, de mivel nincs, ezért tényleg csak a különböző nehézségi szintek szadizmusa vehet rá, hogy újra nekiessünk a sztorinak. Furcsamód egyébként bejön a dolog, mert ha valaki szereti az állandó, megállás nélkül akciót, előbb-utóbb kíváncsi lesz rá, hogy meddig bírja elvinni a játékot egy nehezebb beállításon.
III. oldal
[bold]
Mikrobi
[/bold]
A játékmenet tehát olyan, amilyen: oldschool és addiktív, nehéz és monoton, brutális és akciódús. Na de mi a helyzet a látvánnyal? Nos, ez az a pont, ahol messze túlteljesített a The Flying Wild Hog. A grafika valami egészen elképesztően néz ki. A részecske- és időjárási effektek lenyűgözőek, a fények és színek állandó játéka pedig egyből megbabonáz. Mindez viszont semmi az alap pályadizájnhoz képest. Minden szint más és más, tele van a pálya tereptárgyakkal, nincs két egyforma hely vagy szoba. Minderre a gyönyörre pedig a hatalmas és epikus bossok teszik fel a koronát - hatalmas élmény ellenük küzdeni, csak a Painkiller hasonló jelenetei vehetik fel a harcot a Hard Resettel. Mindezen gyönyörhöz persze gép is kell, a tesztkonfiguráción (AMD Athlon II X2 @ 3,4 GHz; ATI HD5770; 6 GB RAM) csak 1280x720-ban ment maximumon, 1920x1080-ban már bőven közepesre kellett állítani a részletességet.
A hangok és a zene már nem ilyen jók. Előbbi elmegy, igaz, a szinkron valami katasztrófa, de szerencsére keveset is hallani. Utóbbi viszont meglehetősen sekélyes és csak arra jó, hogy segítsen feltornászni az adrenalint a tűzharcok alatt.
A Hard Reset egy kellemes kikapcsolódás, ami szerencsére nem is a magas árkategóriában indul, újonnan 27,99 eurót kérnek érte. A rövidsége persze ennek ellenére is eltántoríthatja az embert, de mégis, ha valaki szerette a 90-es évek agykikapcs akciójátékait, tegyen vele próbát, mert megtalálja benne azt a nosztalgiát, amit a Duke Nukem Foreverben hiába kerestünk (szegény Duke nagyon csuklik már). Ugyan egy multi vagy egy picit változatosabb dizájn jót tett volna neki, a Hard Reset így is ajánlott vétel lehet azon réteg képviselőinek, akiket nem érdekel a sok modern csoda.
[bold]Platformok: PC
Tesztelt platform: PC[/bold]
