Hogy összesen hány holdról beszélhetünk, azt persze nagyon nehéz megítélni. Először is kérdés, hogy mit nevezünk holdnak, az egészen apró szikladarabokat is így tartjuk számon, vagy csak kilométeres átmérő felett kategorizálunk holdként egy égitestet. A másik probléma, hogy a kisebb méretű objektumok halványabbak is, és mivel a Jupiter ötször messzebb kering a Naptól, mint a Föld, elég távol vagyunk tőle. Közelség esetén 600 millió kilométerről, a legnagyobb távolság esetén pedig 900 millió kilométerről szemléljük, ilyen távolságból pedig nagyon nehéz egy vagy néhány kilométeres égitesteket detektálni.

Egy új vizsgálat során azonban újra elemezték a Jupiter környezetéről 2010-ben készült képeket, és egy új módszerrel további halvány holdak nyomára akadtak a kutatók.

Ez azonban nem minden, a kutatók arra is adtak egy becslést, hogy az alkalmazott módszer és a felvételek minősége miatt hány olyan hold lehet, amit nem láthattak. Hozzávetőleges megítélésük szerint a Jupiter összesen 600 darab 800 méternél nagyobb étmérőjű kísérővel rendelkezhet. A becslés elég nagy hibahatárral született, így a végső szám 300–1200 között van valahol, de ez még a lehető legalacsonyabb szám esetén is nagyon-nagyon sok holdat jelent.

Az elemzett képek egy 3,6 méteres hawaii távcsővel készültek, amely a Manua Kea vulkánon áll. Az eredeti megfigyelések célja egy olyan hold azonosítása volt, amelyet korábban már észleltek a szakértők, de aztán szem elől tévesztettek. Ezt sikerült is megvalósítani, sőt, két másik, ismeretlen holdat is találtak a képeken.

A megfigyelések keretében többek közt összesen 60 darab 140 másodperces expozíciójú kép készült a Jupiter közvetlen szomszédságának egy részletéről, egy olyan, nagyjából 1 négyzetfokos égterületről, amely 1,5 foknyira van a bolygótól. Ilyen hosszú expozíció mellett már a bolygó keringéséből adódó elmozdulás is észlelhető a képeken, így a kutatók azt nézték az elemzéskor, hogy látnak-e olyan halvány fényfoltokat, amelyek a Jupiterrel együtt mozognak az égbolton. És amelyek nem túlságosan gyorsak a bolygóhoz képest, az ilyenek ugyanis inkább a Kisbolygóövben keringő aszteroidák lehetnek.

Holdak mindenütt

Az újbóli elemzés során azonban a kutatók más módszerrel láttak munkához. Nem egyesével elemezték a képeket, hanem a kérdéses régióról készült részeket egymásba forgatták és egymásra vetítették. Mégpedig különböző módokon, mintha egy-egy holdat követtek volna, és annak különböző időpontokban készült képeit helyezték volna egymásra. Ahhoz persze, hogy ez sikerüljön, nagyon sokféle potenciális pályát és pozíciót kellett végigpróbálgatni, majd az egymásra vetített fotókon megnézni, hogy látszik-e valami olyan objektum, ami az egyes képeken túl halványnak bizonyult az észleléshez, így azonban láthatóvá válik.

Az akció sikeres volt, és a különböző variánsokat próbálgatva végül 52 holdat azonosítottak, közöttük 45 új, eddig ismeretlen égitestet. Annak tudatában, hogy mekkora területen fedezték fel ezeket az égitesteket, és mekkora terület lenne, ha a Jupiter teljes szomszédságát lefotózták volna hasonló alapossággal, illetve más tényezőkre alapozva

Ennek megerősítése ugyanakkor nem lesz egyszerű feladat. Ehhez egy még nagyobb távcsőre lenne szükség, még több képet kellene készíteni, ráadásul ezeket lehetőleg egyetlen éjszaka leforgása alatt, hiszen egyébként követhetetlen káoszba fulladna a kísérlet a pályák sokasága miatt. A Jupiter maga ráadásul annyira nagy és fényes, hogy nehéz a közelében vizsgálódni, és a holdak egy része mindenképp elveszne a bolygó fényében. Ahhoz, hogy egy ilyen kutatás eredményes legyen, ezt az egész procedúrát többször is meg kéne ismételni egy-két év leforgása alatt.

Hasonlóan reménytelen vállalkozásnak tűnik egy teljeskörű cenzushoz egy szonda helyszínre küldése. A Jupiter környéke egy gigantikus térrészt jelent az űrben, és egyes holdak több mint 20 millió kilométerre keringenek az óriásbolygótól. Egy szondának tehát a teljes égboltot kellene letapogatnia holdak után kutatva, ami szintén nem lenne egyszerű feladat.

Gravitációs befolyások

A Jupiter kísérőinek teljes számát tehát valószínűleg még sokáig nem fogjuk tudni, arról nem is beszélve, hogy ez a száma az idők folyamán változik, hiszen a bolygó erős gravitációja a légkörbe irányíthat egyes kísérőket, más objektumokat pedig távolabbról, például a Kisbolygóövből is befoghat a gázóriás, új holdakat szerezve ilyen módon. Ezek aztán vagy megmaradnak, és stabil pályára állnak, vagy az is lehet, hogy csak átmenetileg kísérik a Jupitert.

Érdekes kérdés ugyanakkor az is, hogy melyik bolygónak lehet a legtöbb holdja a Naprendszerben. A válasz keresése megint csak azzal kezdődik, hogy mit tekintünk holdnak, vagyis milyen méretű égitesttől hívunk így egy kísérőt, illetve hogy mennyire kell stabil pályán haladnia, és tartósan megmaradnia a bolygó körül ahhoz, hogy holdként tartsuk számon. Annyi bizonyos, hogy

Az, hogy egy bolygó mennyi holdat tud „foglalkoztatni”, egyrészt a Naptól való távolságától, másrészt a tömegétől függ. Ezek határozzák meg ugyanis a bolygó úgynevezett Hill-sugarának nagyságát, amely annak a térrésznek a nagyságát jelzi, amelyen belül a bolygó gravitációja érvényesül a csillagéval szemben. A bolygók körül tartósan, stabil pályán keringő holdak így mindig a Hill-sugáron belül keringenek, hiszen ellenkező esetben a Nap eltérítené ezeket a planétától. (Ezért ritka az is, hogy egy holdnak saját holdja legyen, ehhez ugyanis a bolygó gravitációján kellene felülkerekedni annak közelségében, ami nem lehetetlen, de nem sűrűn fordul elő.)

A csillaghoz közel a bolygók Hill-sugara kisebb, mivel a csillag gravitációja erősen érvényesül. Ahogy távolodunk, a Hill-sugár nő, így egy távolabbi pályán keringő kisebb bolygónak is óriási lehet a Hill-sugara a belül keringő nagy bolygókhoz képest. A Szaturnusznak ugyan kisebb a tömege a Jupiternél, de Naptól való nagyobb távolsága nagyobb, így a két bolygónak összességében elég hasonló nagyságú térrész fölött van elsődleges gravitációs befolyása.

A Szaturnusz Hill-sugara egy kicsit még nagyobb is, így nyugodtan lehet annyi holdja, mint a Jupiternek, vagy akár több is. Az Uránusz és a Neptunusz Hill-sugara pedig még nagyobb, az Neptunuszé egészen gigantikus, 115 millió kilométeres, így elvileg ezek a bolygók is rendelkezhetnek nagyon sok holddal, hacsak ezek számát nem csökkenti jelentősen, hogy a Naprendszeren ezen távolabbi részei esetleg szignifikánsan ritkábban lakottak.