Ki lesz ma vacsorára?

A jobb körök által eltartott kisujjú fintorgással fogadott slasher-ek legfőbb vétke az, hogy ha nem térgörbítően tehetségtelen szakmai antitalentumok dolgoznak rajtuk, minimális energiabefektetéssel működnek. Hiszen egy rafinált, pszichológiai töltetű rémmese, vagy egy konkrét réteg kimondott-kimondatlan tabuira reflektáló mű értelmezéséhez elengedhetetlenek a megfelelő háttérismeretek.

Az absztrakt gondolkodásra való hajlamot és a hatást fokozó, nemritkán bámulatosan furmányos szimbólumrendszer kisilabizálásához szükséges intelligenciát nem is említve. Viszont az, hogy egy hiányos öltözékű bikinimodell egy maszkos ámokfutó, egy kénkőszagú démon, egy elszabadult robot, egy veszett meztelencsiga, netán egy májkitépéssel kommunikáló űrlény elől menekül, kultúrától-iskolázottságtól függetlenül könnyen befogadható. Ráadásul az univerzális recept pikáns-egyedi fűszerekkel ízesíthető: a klisék gunyoros megcsavarása épp úgy belefér, mint a finoman adagolt humor, visszás jelenségek kikarikírozása, vagy éppen az anatómiai részletességű élveboncolásokon kéjelgés.

Ezt a tételt a Halálos kitérő franchise is remekül illusztrálja, mivel annak első hat felvonása a zsáner kíméletlenebb képviselőinek kvintesszenciája. Becsületes-tisztességes átlagpolgárok hirtelen hidegrázós döbbenettel konstatálják, hogy egy bagatell hiba, vagy éppen a lesből lesújtó, nettó pech miatt lecsúsztak a tápláléklánc csúcsáról. Azaz ha nem hagyják el a komfortzónájukat, és tesznek gyorsan valami drasztikusat, nincs mese: egytől-egyig deformált kannibálok gyomrában fogják befejezni földi pályafutásukat.

Mérsékelten komplex, de az egyik a legősibb félelemre ható, és játszi könnyedséggel ábrázolható szituáció - nem véletlen, hogy a 2003-ban debütált sorozat tizenegy esztendő alatt öt epizóddal bővült. Ám 2014-ben a lendület megtört, és mi csalódottan nyugtázhatjuk, hogy a hagyományokkal szakítani hivatott reboot egyetlen erénye, hogy megkönnyíti a forgatókönyvírói kurzusok oktatóinak dolgát. Elvégre azok ennek a filmnek álcázott ebolajárványnak a levetítésével tételesen bemutathatják az okulni-fejlődni vágyó nebulóknak a modern horrorok idegborzoló típushibáit.

Inkább egyenek meg

Tekintve, hogy a későbbiekben kevés dicséret lesz olvasható, tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: az újítási szándék az elcsépelt alapszituáció dacára kétségbevonhatatlan. Jen (Charlotte Vega) és barátai Virginia egy, a polgárháború elvesztését a mai napig ki nem heverő, korlátolt-rasszista bunkókkal teli koszfészkében lazítanának. Csakhogy túrázás közben ráébrednek, hogy a káprázatos hegyvidék még a konföderációs zászlókkal ékesített, füstös kiskocsmák mélyén kötekedő-alkoholista tahóknál is veszedelmesebb népek felségterülete.

A természettel harmóniában élő, és biztonságuk betegesen óvó izolacionisták nem szívlelhetik a betolakodókat – vagyis a kicsiny csapat tagjai kénytelenek felhúzni a nyúlcipőt. De a számukra idegen terepen üldözőik jelentős előnyben vannak, és hamar kisül, válik, hogy a kezdetben csupán az elrettentésükre utazó különcök a fejüket akarják. Ám vajon zsigeri xenofóbiáról van szó, vagy a nagyvárosi egyetemisták akarva-akaratlanul is, de rászolgáltak a büntetésre?

A háromujjú degeneráltak helyét tehát egy, a többségi társadalomhoz laza szálakkal kötődő, azonban a szemgolyózabáló rohadékoknál lényegesen kifinomultabb szekta vette át. Ám sajnos a papíron szellemes-ötletes csere ezer sebből vérzik, agyát meglékelték, és fontosabb szerveit ólommérgezéshez is elégséges mennyiségű golyó járta át. A legfőbb probléma az, hogy a friss trendekhez illeszkedve teljesen hiányzik a világos koncepció.

Ebből adódóan nem egy koherens-zárt művet, hanem egy jól-rosszul egymáshoz toldozott, merőben eltérő hangulatú jelenetekből építkező, bántóan felszínes szkeccsválogatást kapunk a pénzünkért. Előbb félénk-szégyenlős, az igazán durva dolgokat tízből kilencszer kamerán kívül letudó gyilkosságok keserítenek el. Hogy aztán azon hüledezzünk, hogy a látványtervezők a hetvenes években is maximum megmosolyogtató trükkökkel próbáltak feszült-komor atmoszférát teremteni.

Utána a két-három, pillesúlyú aprósággal parkolópályára állított misztikus-bizarr vonulat pongyolasága sokkol – de még ez sem készíthet fel a fő attrakciónak szánt kommuna kóma-előidéző sekélyességére, unalmasságára és őselemi ürességére. A bármiféle egyedi vonás nélküli sablonbanda legfeljebb szívós-akkurátus munkával lehetne érdektelenebb: hiedelemviláguk javát örök homály fedi, és szőrmentén elő-előkerülő szokásaikról-elveikről sem hull le a lepel. Roppant nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy kidolgozásukkor a fő vezérfonal az volt, hogy a producer jutányos áron hozzájutott egy, az ókori Britanniában játszódó akcióblődli megkímélt jelmezeihez.

Ezek a gyengeségek pedig akkor is bevernének egy marék szöget a produktum koporsójába, ha egyik dramaturgiai baklövés nem a másiknak adná a kilincset. Indokolatlanul lassú tempó, ostobábbnál ostobább döntéseknek köszönhetően tovagördülő, fapados cselekmény, közömbös sorsú, sematikus karaktervázak, kutyafuttában elénk hányt háttérsztori, jelentéktelen nüanszok Tarr-sebességű kivesézése és fontos csúcspontok igénytelen tálalása: szabad a vásár. Garantált, hogy fél óra elteltével irgalomért esedezünk, vagy távoztunkban arról elmélkedünk, hogy mi másra is költhettük volna a jegy árát. Ezért ha ezekhez a nyűgökhöz a botrányosan inspirálatlan, alibiző színészi alakításokat is hozzávesszük, totálisan felfoghatatlan, hogy miben bíztak az ujjukat a projekt pulzusán rajta tartó döntéshozók.

Verdikt

A hitvány-haldokló állatorvosi lóként csúnyán leszerepelő Halálos kitérő: Az örökség egy, az összes fronton megbukó, széteső-zavaros próbálkozásként vágja állon a széria rajongóit. Ergo, amennyiben kizárólag általunk ismert okokból egy elfertőződő ínygyulladás élvezeti értékével bíró, vontatott-bekategorizálhatatlan fércművel ütnénk el a szabadidőnk, semmi akadálya annak, hogy bizarr kedvtelésünknek hódoljunk. Ha viszont azokat az alkotásokat preferáljuk, amiknek a megnézésekor nem az jár a fejünkben, hogy a moziba igyekezvén váratlanul elhunytunk, és bizarr vezeklésként a purgatórium multiplex-verziójában senyvedünk, ugorjunk.