Vigyázz, hogy mit kívánsz!

Az óhajokat galádul kifacsaró, és az óvatlanokat nemritkán a halálnál is rosszabb sorsra kárhoztató kreatúrákkal riogató történetek jóformán minden kultúrkörben fellelhetőek. Hazánkban a mondák szerint a földi ördögökkel ajánlott vigyázni, mivel ugyan ezek az apró, ám páratlanul szívós bestiák készségesen teljesítik uraik parancsait, a méla-meddő ücsörgést nem szívlelik. Így ha egy tettvágytól izzó rémecske nem kap utasítást, megöli az őt tétlenséggel gyötrő, inkompetens gazdáját.

A Közel-Keleten rafinált-dölyfös dzsinnektől tarthatnak a kapzsi szerencsevadászok, míg az észak-amerikai odzsibua törzs öregjei évszázadok óta mesélik a kismillió egyéb néven is emlegetett, rafinált Nanabozhóról szóló mondákat. Mert a leggyakrabban nyúlként ábrázolt hatalmasság örömét leli abban, ha megleckéztetheti az ostobákat, a mohókat és a könnyű sikerben reménykedőket. Egy örök életre áhítozó himpellért sziklává varázsolt, majd egy, a gyakorlást nyűgnek tartó, rókává változtatott vadász tűnődhetett el azon, hogy bölcsebben tette volna, ha tanulással fejleszti szerény képességeit.

 A Netflix kínálatából kiindulva nem zárhatjuk ki, hogy az ősi mondák és mítoszok mögött nem csupán javító-nevelő szándék búvik meg, hanem az, hogy valóban léteznek a dédelgetett vágyakat egy kis furfanggal rémálommá züllesztő lények. Hiszen miközben vitathatatlan, hogy a szolgáltatás bámulatos népszerűségnek örvend, és előfizetői tábora rekordsebességgel növekszik, az is tény, hogy a tulajdonosok örömébe némi üröm is vegyül. A fő vevőcsalogatónak szánt exkluzív tartalmaik papíron parádésan muzsikálnak, hollywoodi csúcsprodukciónak is a becsületére váló költségvetésből forognak. Korunk ünnepelt sztárjai emelik fényüket, ihletett-tehetséges rendezők dirigálják a munkálatokat, és az sem ritka, hogy a forgatókönyvírók is bizalmat ébresztenek a publikumban.

De hiába a bombabiztosnak hitt recept, a végeredmény jellemzően alig-alig éri el a tisztes középszer szintjét. Hovatovább, egyik-másik alkotást elnézve elkerülhetetlenül gyökeret ver az ember fejében a fixa idea, hogy a platform a kiérdemesült-másodvonalbeli ötletek lerakatává silányult. Feledhető kommandós tucatblődli, harmatos Oscar-csali vagy éppen zéró létjogosultsággal bíró, hajmeresztően elavult rettenet: a kétségbeejtő és a csüggesztő között ingadozó példákat napestig sorolhatnánk.

Воля, злагода, добро

Sajnos miként arról mi is meggyőződhetünk, a Halálos harcmező is ennek a szomorú trendnek az enyhén poshadt, savanyú-keserű gyümölcse. Holott szigorúan elméleti síkon nem panaszkodhatunk. A direktori székben a 1408-cal és az első Szupercellával bizonyító Mikael Håfström foglalt helyet. A főszerepeket pedig a hírnevét kiváló alakításaival öregbítő Anthony Mackie-re, és a többnyire mellékalakokat megelevenítő, ám tehetséges Damson Idris-re osztották.

2036-ra Ukrajna bekebelezésén ügyködő oroszok finanszírozta zsoldoskompániák a káosz kitátott pofájába lökték a szebb napokat is látott országot. A kormányzat tehetetlen: alternatíva híján a robotkatonákkal erősítő USA próbálkozik a rendteremtéssel. De ez sziszifuszi feladat, mert nem csak a kegyetlen kiskirály, Victor Koval hátráltatja terveiket: a civil áldozatokat járulékos veszteségként elkönyvelő cowboy-mentalitásuk miatt szövetségeseik is fagyosan viszonyulnak hozzájuk.

Thomas Harp hadnagyot (Idris) viszont nem izgatja a faramuci szituáció, mivel drónpilótaként egy kényelmes, légkondicionált szobában ücsörögve dönthet százak sorsáról. Ám mikor megtagadja feljebbvalója parancsát, villámgyorsan kipaterolják a frontra, és eleve szerény túlélési esélyeit még tovább csökkenti, hogy karcos modorú felettese, az android Leo (Mackie) belerángatja egy öngyilkos küldetésbe. Ezért mire feleszmélhetne, már mentorával együtt az atomfegyverekre áhítozó mészáros nyomában lohol. A szabálykövetést, a magasztos elveket vagy a tiszta játékról elfeledheti: a tét a világbéke, és a cél szentesíti a mocskosabbnál mocskosabb eszközöket.

Hát persze, hogy a VICO filmje!

Ígéretes alapszituáció – de mint annyiszor, az ördög ismét a részletekben lakozik. A legfőbb baj az, hogy a sci-fi beütés pusztán szépségflastrom, és a logikai ellentmondásokat kutyafuttában előrángatott techno-hadovával leplezni igyekvő, elcsépelt cselekmény is maximum jelzésértékű függelék. Ergo hiába vetnek fel a robotok érdekes kérdéseket, vagy moralizál a direkt vérontástól iszonyodó specialista, a lényeg a kelletlen szövetségesek percről percre változó viszonya, és az akció.

Ám sajnos egyrészt az idézhetetlen töltelék-szövegekből álló dialógusok és a jellemcsíra-vázlatak is pocsék figurák vajmi kevés teret adnak a színészeknek a kibontakozásra. Másrészt egy-két határozottan élvezetes jelenettől eltekintve főként a leginkább a John Wick franchise nevével fémjelezhető modern-taktikus irányzat dominál – az ennél a vonulatnál elengedhetetlen, szemet gyönyörködtetően precíz koreográfia nélkül.

Azaz a történet gyengeségeit ellensúlyozni hivatott húzóelemek ha nem is gyalázatosan, de elbuknak, és ez megpecsételi a többre hivatott film sorsát.  Mert így tényszerűen nem kapunk többet, nívósabbat vagy szebbet egy kisebb-nagyobb adrenalinfröccsökkel megspékelt, azonban máskülönben kiszámítható mederben csordogáló, papundekli-ízű és rongyossá koptatott kliségyűjteménynél.

Vagyis ha a megszokottnál kissé fáradtabban ülünk le a tévé vagy a monitor elé, félkómásan bóbiskolva sanszosan felnyögünk. Mivel eszünkbe jut, hogy az RTL Klubon vagy a TV2-n ziher, hogy ment valami hasonló, és kidobtuk az ablakon a kölcsönzési díj árát. Ahogy azon is búslakodunk egy keveset, hogy másnap arra leszünk kénytelenek elpazarolni kevéske szabadidőnk statisztikailag releváns hányadát, hogy visszavisszük a kazettát a tékába. Majd agyunk kitisztultával jót röhögünk a kimerültség, illetve a húsz-huszonöt éves toposzokból táplálkozó hentorgia által indukált tévképzetünkön, aztán tudatosítjuk magunkban, hogy 2021-et, és nem 1999-et írunk.

Verdikt

Összességében tehát a nagy dobásként beharangozott mű a B-listásnak is kizárólag cinkos elfogultsággal minősíthető, holtan érkezett, inspirálatlan alibi-projektek sorát bővíti. Ám figyelembe véve, hogy nem kifejezetten rossz, csupán érdektelen, lapos, és sértően sematikus, a könnyed kikapcsolódásra vágyók bátran tehetnek vele egy próbát. Ugyanakkor valószínű, hogy utólag arra jutnak majd, hogy ennél egy régi kedvenc hetvenedik újranézésével is jobban jártak volna. Ahogy az is garantálható, hogy másfél órával a finálé után egyetlen karakter nevére sem fognak emlékezni, és két nappal később a sztori hozzávetőleges felidézése is súlyos problémákat jelent majd.