Az első Hades középpontjában Zagreus, az alvilág lázadó lelkű hercege állt, aki apja, Hádész engedélye nélkül próbált kiszökni az alvilágból, hogy megtalálja édesanyját – ez utóbbi sikerült is neki, de ezzel természetesen nem értünk még a dolgok végére. A történet ahogy haladtunk egyre személyesebbé vált, a mitológia modern újraértelmezése pedig friss hangot hozott a roguelike műfajba és abba is, hogyan lehet a mitológiai – néhol unalomig ismert és elcsépelt – karatereket új színben feltűntetve modern, mégis sok téren hiteles módon ábrázolni.
A Hades II-ben a főszerepet Melinoë, Hádész lánya kapja, aki nővérével, Nyxszel és tanítójával, Hekatéval szövetkezve próbálja megdönteni Kronosz az idő istene és a titánok egykori vezére uralmát, aki kiszabadulása után elfoglalta az alvilág trónját. Ez a váltás nemcsak tematikusan ad új lendületet a sorozatnak, megtartva az előző rész nagyon sok jó tulajdonságát, hanem súlyosabb, mitológiailag még mélyebb kontextusba és keretbe helyezi, miközben viszont a tét itt már nemcsak személyes, hanem kozmikus léptékű.
Zagreus lázadó, kezdetben tinédzser szerű, cinikus, de szerethető karaktere után Melinoë egy komolyabb, rituálékban és mágiában is jártas főhősnő, aki nemcsak harcosként, de boszorkányként is megállja a helyét (ha ügyesen irányítjuk). Az ő személyisége csendesebb, de érezhetően mélyebb rétegei vannak, különösen a testvéri és tanítványi kapcsolatokon keresztül bemutatva, de a tisztelet, a segítőkészség és az önreflexió is sokkal kifinomultabb módon jelenik meg, mint az előző főhősnél.
A párbeszédek szintjén is érezhető, hogy a játék kevésbé vicces, inkább melankolikus és misztikus tónusú, ami jól illik a karakterváltáshoz, úgy gondolom hiba lett volna egy „Zagreus kettőt” kreálni csak azért, hogy a biztonságos ösvényen maradjanak a fejlesztők az előző rész hatalmas sikere után. Melinoë egyik legelső mondatainak egyike már bosszút és halált ígér (Death to Cronos!) és ez a mondat egyfajta szövetségi jelmondatként is végigkíséri a játékot, vagyis akik attól féltek, hogy a női főszereplővel majd valamiféle finomkodás felé megy a Hades, tévedtek.
A Hades II harcrendszere érthető módon megörökölte az első rész alapjait – gyors mozgás, kitérés, normál és speciális támadások – viszont a mágia, a rituálék és az esszenciák révén taktikusabb és összetettebb élményt nyújt. Ez itt már egy kis zavart okozott a rajongóknál, ugyanis volt, aki szerint túlbonyolítás csapdájába esett a játék, mások viszont örömmel üdvözölték a még mélyebb rendszert. A legnagyobb újítás az „Omega” képességek rendszere, ahol minden támadást megerősített változatban is elsüthetünk, manapontért cserébe, illetve a „Cast” most varázslatként működik, nem dobálható lövedékként, mint Zagreusnál.
Míg az első rész adrenalinnal fűtött, néhol kapkodósabb, intenzívebb harcot nyújtott, addig a folytatásban egy-egy futás stratégiai menedzsmentet is igényel és komplexebb kérdés lett egy jó build összerakása. Nekem is az volt az érzésem, hogy a sebzés/terület/fagyasztás felé indított buildekkel sokszor akár meg is állhattam, hogy onnan lövöldözzek le mindent és ez főleg a swarm jellegű támadóknál működött, a lassabb elit ellenségeket is beleértve. Ahol viszont valami korlátozta a mozgást (miniboss képesség, pálya felépítés pl. vízzel, vékony platformokkal) ott visszatért az intenzív, adrenalinfröccs jellegű harc.
Az első rész lineáris, lefelé haladó struktúrájával szemben a Hades II két különféle és különbözőnek mondható világban játszódik; az alvilágban és a felszínen és csak rajtunk múlik, hogy melyik irányba indulunk el a következő nekifutáskor. Mindez nemcsak esztétikai, grafikai és hangulati váltás (nem mindegy, hogy lávával, vérrel, lidércekkel teli termeken, füstös barlangokon vágjuk keresztül magunkat, vagy holdfényes erdőkben mászkálunk), hanem másféle ellenségeket, más Boon-felhozatalt és más környezeti kihívásokat is magával hoz, de bizonyos tárgyak is csak az egyik útvonalon elérhetők.
Az útvonalválasztás viszont nem csak taktikai elemként fontos, hanem az interakciók, történések segítségével a két világ Kronosz uralmának különböző aspektusait is feltárja előttünk. Így válik a háttér és a díszlet egy sokkal kevesebb funkciót, jelentést tartalmazó rétegből interaktív történeti szereplővé.
Míg az első rész „Mirror of Night” rendszere egyszerűbb fejlődési lehetőségeket kínált, itt több, párhuzamosan működő fejlesztési réteg épült be (pl. familiárisok, rituálék, hexek, kertészkedés, tárgykészítés, arcana kártyák stb.). Ez a bővülés nagyobb szabadságot és mélységet ad, ugyanakkor a játék korai szakaszában nagyon grindelőssé változtathatja a futásokat.
Ezen kívül mivel sokféle nyersanyag és alapanyag van, de kevés vagy nehezen értelmezhető a rájuk vonatkozó magyarázat, nem is feltétlen fogjuk tudni jól felhasználni a megszerzett javakat – mint például a ritka nektárt – amit persze először Charonnak adtam oda, pedig sok guide az olimposzi isteneknek ajánlja átadni.
Az ellenségek szám és funkció tekintetében is változatosabbak lettek és több közülük környezeti/harci mechanikákat is bevet: például rituálékat hajtanak végre, területeket kontrollálnak, vagy különböző fázisokra bontják a harcot. Az első Hadesban a harc nehézsége és komplexitása főként a sebességből eredt, de az ellenfelek taktikailag nem fejlődtek sokat, elég hamar kiismerhetővé váltak.
Itt viszont sokkal összetettebb, komplexebb összecsapásokra számítsunk, ahol már nem elég jól időzíteni a dash-t, hanem tudatosan kell figyelni a szinergiákra, visszatöltési időkre és a mana menedzsmentre is (többek között) – itt a hangsúly az időzítésen és az erőforrás-kezelésen van, nem puszta sebzésoptimalizáláson. Ez a komplexitás viszont időnként frusztrálóvá válhat, nem csak az egyszerűbb játékra vágyó játékosok számára, de még azoknak is, akik nem akarják második munkahelynek érezni azt az utat, amiben a felfedezéssel, átéléssel is töltetének egy kis időt.
A Supergiant Games ismét kiváló munkát végzett mind az audio, mind pedig a vizuális részek tekintetében. Darren Korb zenéje ezúttal kísértetiesebb, mágikusabb hangzásvilágot kapott, ami illik a játék női főszereplőjéhez és a boszorkányos tematikájához. A grafikai stílus a jól ismert kézzel rajzolt karakterekre épül, de a színpaletta és a világítás sötétebb, árnyékosabb tónusokat használ. A vizuális effektek igaz ugyan, hogy néha zsúfolttá teszik a képernyőt, de ez nagyon ritkán jelent problémát, a látvány és a hangulat fokozása sokkal többet profitál ezekből.
A kis apróságok (békák!), a részletekig kidolgozott lények, helyszínek, kiegészítők, a lelkek feje felett megjelenő emojik és a hangszínészek mind egy hihetetlenül jól kidolgozott, a sötétségével is elképesztően sokrétű és árnyalt világot ad nekünk. Az pedig, hogy ezt a színvonalat nem csak megtartani, de továbbfejleszteni is képesek voltak a készítők, komoly fegyvertény a sokszor futószalagon vagy összecsapva készülő játékok tengerében.
A Hades II szerencsére nem dobta el az első rész jól működő alapjait, ehelyett a bővítés és a komplexitás felé fordult és egy sötétebb, női nézőpontból mesélt történet köré szervezte és tovább bővítette a mitológiai univerzumot. A változások többsége hasznos, és hosszú távon izgalmasabbá teszik a játékot, még ha elsőre több is a tanulnivaló, viszont ami az első részben ösztönösen élvezetes volt, az itt sokszor csak sok gyakorlás után válik gördülékennyé.
A Supergiant Games mindent megtett, hogy új szintre emelje a sorozatot – még ha ez kompromisszumokat is kívánt a tempó és az egyszerűség rovására. Összességében viszont nem hiába arat sikereket a folytatás is: a helyszínek, a beszélgetések és a csavarokkal teli történet önmagában remek szórakozást nyújt és mindig akad egy újabb apróság, amit még tovább lehet csiszolni a méltó bosszú bevégzéséig.
