Amennyiben komplex üzenetet akarunk átadni egy műalkotással, számolnunk kell azzal a kockázattal, hogy szándékunkat félreértelmezik. Machiavelli híres-hírhedt, irodalmi értékű politikai tanulmánya, A fejedelem kapcsán gyakran felmerül, hogy szerzője igazából szatírának szánta kegyetlen-elvtelen tanácsait. Upton Sinclair eredetileg a vágóhidakon robotoló, kiuzsorázott munkások iránt akart szánalmat kelteni A mocsár című regényével. Ám miután a közvéleményt jobban érdekelték a valóságnak megfelelően papírra vetett, rettenetes higiéniai viszonyok, a fő mondanivaló teljesen elsikkadt. Ray Bradbury is megjárta, elvégre, hosszú évtizedeken keresztül küzdött azzal a téves nézettel, hogy a Fahrenheit 451 a kormányzat cenzúrájáról szólna. Hiszen művét a szerinte az olvasásról leszoktató televízió elleni kiáltványnak tekintette. A lista még hosszasan sorolható lenne, de biztos, hogy a régi idők játéktermi címeire hajazó Guns, Gore and Cannoli sosem kerülne sorra, mivel kezdettől fogva világos volt, hogy készítői mindössze egy könnyed henteldét akartak tető alá hozni. Lássuk hát, hogy miképpen sikerült a három évvel később érkező folytatás!
Új kalandunk az első rész után tizenhat esztendővel veszi kezdetét. A szesztilalom már nem több, mint kocsmázás közben felhozott emlék, Vinnie pedig, bár megpróbálták lecsukni Thugtown pusztulása után, királyként él a meglovasított milliókból. Ám az idillnek váratlanul vége szakad, mert pár lelkes, de csomókötésben nem túl profi riválisa elrabolja. Miután az illetők rövid, ám annál fájdalmasabb leckét kapnak arról, hogy miért nem érdemes veréssel fenyegetni olyasvalakit, aki a reggeli kávéja előtt leszámol két maffiacsaláddal, antihősünk megigazítja a kalapját, majd nekiindul, hogy kiderítse, kinek is áll az útjában. Mérhetetlen megdöbbenésére hamar rájön, hogy ezúttal nem egy feltörekvő gengszter, hanem egy, a nácik támogatását élvező, valóságos hadseregnek parancsoló, ráadásul a reanimáló főzet titkát is ismerő eszelős akarja a vérét. Emberünk azonban nem esik kétségbe. Partnere, Joe rövid győzködése után úgy dönt, megnézi magának Európát, és ha már ott van, újdonsült nemezisén túl annyi horogkeresztes nyomorultat küld a másvilágra, amennyit nem szégyell. Ahogy az ennyiből is megállapítható, komoly sztorira ezúttal is fölösleges számítani. Újfent nem kapunk mást, mint egy, a nyolcvanas évek akciófilmjeinek stílusát utánzó, véres-humoros adrenalinfröccsöt, mely során a bursikóz modorú kemény legény két fárasztó egysoros között hol német hadosztályokat, hol zombik hordáit törli el a Föld felszínéről.
A hangulatra így, ha egy kicsit is szeretjük az efféle stílust és történeteket, egy szavunk sem lehet. Ám a játékmenetnél annak ellenére kicsit komplikáltabb a helyzet, hogy Vinnie már szabadon célozhat a jobbra-balra lövöldözés helyett, ráadásul beszerezte az interperszonális kommunikáció két sarkkövét, a baseball-ütőt és a láncfűrészt.
Az, hogy jóformán valamennyi ellenféltípus más és más módon szeretné letépni az arcunk, vagy kiloccsantani az agyvelőnket vitán felül pozitívum. Az egyik pillanatban egy, a lábára bilincselt vasgolyóval küzdő zombival gyűlik meg a bajunk, majd egy géppuskás halálbrigád vadászik ránk, hogy aztán záróakkordként csavarkulcsokat lóbáló, vagy nekifutásból ránk rontó verőemberek törjenek az életünkre. Egy percre sincs megállás, sőt, miután az eltérő stílusban küzdő szörnyek és fegyveresek különféle gyengeségekkel bírnak, jóformán húsz másodpercenként kell gyilokszerszámot váltanunk, mivel ha kizárólag egy eszközhöz ragaszkodunk, még akkor is végünk, ha bőséges a lőszerkészletünk. Hordákban jönnek a rohadó agyzabálók? Elő a sörétes puskát, vagy a lángszórót! Két gigászi, mini-főellenségnek is beillő rém próbál múlt időbe tenni minket? Géppuskázzuk le őket, mert ameddig a nagy kaliberű töltények szaggatják a testüket, mozdulni sem bírnak. Egy kisebb német osztag egy különösen jól védett helyről lő ránk? Gyorsan ragadjunk gránátvetőt, hogy aztán egy jól irányzott lövéssel ezer cafatra szakítsuk a nyavalyásokat. Fantasztikus érzés, ahogy valóságos hadistenként végigszáguldunk a pályákon és az élményt tovább fokozza, hogy miután Vinnie szerint a fair play a hülyéknek való, megannyi piszkos trükköt vethetünk be.
Ha a lehetőségeink engedik, mérges gázba csalhatjuk, vagy lángoló katlanokba rúghatjuk azokat, akik dacolni mernek velünk, a gazdátlanná vált aknavetőkkel mészárlást rendezhetünk, sőt, miután a zombik és a mutáns patkányok igen ritkán érdeklődnek aziránt, hogy leendő vacsorájuk melyik oldalon áll, ha jól keverjük a lapokat, rászabadíthatjuk őket a nácikra, vagy a maffiózókra. De sajnos roppant nehéz elfelejteni, hogy ezen opciók javát már az első részben is használhattuk és ha nyitott szemmel járunk, lehetetlen nem észrevenni, hogy fájóan kevés a tényleg új, nem csupán egy kicsit átrajzolt egység. Ráadásul az is furcsán hat, hogy miközben arzenálunk a korábban felsorolt ütő, láncfűrész és gránátvető mellett pár német fegyverrel bővül, az elektromossággal sokkoló készségnek, a dupla csövű luparának, illetve a Molotov-koktéloknak, és a kézzel dobható gránátoknak búcsút inthetünk. A Luger pedig nem más, mint a Magnum, új köntösbe bújtatva. Ettől persze természetesen az alapok maximálisan a helyükön vannak, nincsenek üresjáratok, csak a pazar, változatos harcok és poénhegyek. Ám ezek dacára közel érthetetlen, hogy mi tartott három évig a munkálatokon, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy akármennyire is izzasztó leszámolni a titokzatos bandavezérrel, három-négy óra alatt okvetlenül eljutunk a grandiózus fináléig.
Összességében tehát a Guns, Gore & Cannoli legújabb felvonása sem okoz csalódást, de tény mi tény, messze nem fejlődött annyit, hogy teljes értékű folytatásként tekintsünk rá. Ellenben, miután egy közepesen laktató gyorséttermi menü áráért a miénk lehet és ha akarjuk, a helyin kívül online multiban is felvehetjük a nácik által elénk dobott kesztyűt, okvetlenül megéri tenni vele egy próbát. Ergo, géppisztolyt a kézbe, puhakalapot a fejbe, és irány a vén kontinens!
