• Sörhas, gyerekek, nem számít: ha nyílnak a multiverzum kapui, a hősnek mennie kell.

Lehetetlen nem szeretni a DrinkBox Studios játékait, színesek, pörgősek, jól játszhatóak, és felismerhetően karakteresek. A Guacamelee! is ilyen, a 2013-as üdítő, precíz bunyós platformer metroidvania-felépítésű világában hosszú órákra el lehetett veszni, újabb képességeket feloldani, különféle kihívásokat találni. Főhőse, Juan felvette a Luchador-maszkot és legyőzte a mexikói ízű fantasy-világ főgonoszát, és kiérdemelte a legnagyobb jutalmat: a letelepedést.

Mit mondhat tehát a folytatás? Évekkel az első játék után Juan otthon ül, sóhajtozva bámulja múltjának mementóit, posztereket, képeket, ábrándozik az időről, amikor hős volt. Megereszkedett hasú, középkorú apuka lett belőle, és olyan izgalmakkal telnek napjai, mint bevásárlás, vagy gyermekeivel való játszadozás. A karaktert irányítva érezzük, hogy tényleg megöregedett, lassan mozog, nincs semmiféle képessége már... békés, kispolgári életet él.

Aztán egyszer csak zip-zap, megnyílnak a dimenziókapuk, özönlenek a szörnyek és a multiverzum minden idővonaláról megjelennek az öreg kecskék, hogy bizony nagy baj van, veszélyben a Mexiverzum, de nincs idő elmagyarázni!

Szóval, tipikusan olyan folytatás, ami nem szégyelli, hogy kezdi az egészet elölről, hiszen egy az egyben azokat a mechanizmusokat és toposzokat ismétli, mint az első rész, sőt lubickol az önreflexív meta-humorban, visszautalásokban, és az elődhöz hasonlóan itt is szinte minden percre jut egy-egy popkulturális utalás, elsősorban más játékokra.

Aki játszott az előző résszel, azonnal otthon érzi majd magát, Juan ugyan teljesen nulláról indul, a feloldható képességek nagyrészt ugyanazok lesznek, némi szaladgálás és verekedés után ugyanúgy el lehet jutni az összetörhető szobrokig, amelyekből felszedhetjük a felfelé ütést, az oldalra ütést, a földre csapódást, a csirkévé változást, a falra tapadást, a dimenzióváltást, és a többi jól bevált képességet. Ezek nem csak arra jók, hogy a harcokat egyre színesebbé tegyék, de új területeket is megnyitnak, újra és újra áthaladunk ugyanazokon a csomópontokon, de immár más irányba folytatva az utunkat. Ha mindez túl ismerősen hangzik, nem véletlen, nagyon sokáig én is csak néztem, hogy hát... oké, oké, tulajdonképpen teljesen ugyanazt a játékot tolom, mint legutóbbi alkalommal.

Részben ez sajnos igaz. Ugyan minden képesség árnyalódik és bejönnek újabbak is, alapvetően nem viszi radikálisan új irányba a folytatás az eredeti elképzeléseket, és gyakorlatilag rutinból rohantam végig a játékon. A különféle idővonalakat leszámítva nem tett a játék erőfeszítést, hogy kibővítse világát. Vannak nagyon szép új helyszínek, de a legtöbb pálya nem elég innovatív ahhoz, hogy azt mondhassuk, teljes értékű folytatást kapunk, a játékmenetbeli különbségek teljesen elenyészőek, és a történet is zavaros, elképzelhető, hogy írták, ahogy jött (de legalább humorral). Szóval van az egésznek valamiféle alacsony költségvetésből profitot remélő atmoszférája.

Mielőtttúl cinikusan hangzana, amit írok... mindez egyáltalán nem nagy baj. Maga a játékmenet van annyira szórakoztató, hogy az ismétlődéseket elfelejtsük, és a térkép simán több tartalmat hoz, mint az első rész. Ami újdonság, az tényleg érdekes, szépen illeszkedik a meglévő formulába úgy, hogy finoman kibővíti azt.

Aztán, van öt NPC, akik sajátos képességeket árulnak, ha bizonyos tevékenységeket teljesítünk (amolyan játékon belüli achievement-rendszer). Így végre nem csak a rejtett ládák gyűjtögetésével fejleszthetjük Juant, hanem némi grindolással és ügyeskedéssel is.

Még ha túlzottan hasonlónak is tűnik az első részhez, mégis az az érzésünk lehet, hogy gazdagabb és összetettebb játékot kapunk, ráadásul annyira össze vannak ezek a mechanikák csiszolva, hogy egészen biztosan nem fogunk megállni és tűnődni, hogy hogyan is kell továbbjutni. Minden az ügyességünkön múlik, és annyira üdítő ilyen játékokkal játszani, teljesen egyben van, nagyon szépen reagál a gombok bevitelére, csúszik, száguld, meg nem áll. Bele lehet feledkezni órákra, és akármilyen kis indie a tálalás, ez bizony egy bő 10-20 órás kaland attól függően, hogy mennyi mindent gyűjtünk össze, illetve vállaljuk-e a legnehezebb kihívásokat is.

A kihívások egyébként a tipikusan félreeső mellékjáratokból indulnak, és hosszabb pályaszakaszokon kell a legprecízebben, a legügyesebben ugrabugrálni, különben kezdhetjük elölről. Ezekben gyakran kell használni a dimenzióváltást (egy gombnyomásra előjönnek a másik világban létező platformok), kitérést, különböző ütéseket, gyakran felváltva, gyorsan, és tényleg hatalmas hisztibe verhetjük magunkat, mert fél másodperceken múlik. Az első részben ott is hagytam egy ládát emiatt, és gyanítom, hogy még hosszú órákig fogok itt is térképet takarítani.

Alapvetően nem is tudom, hogyan értékeljem, vagy még inkább: kinek ajálnjam. Azok, akik az első részt éppen csak befejezték, fárasztónak fogják érezni, akik még csak nem is próbálták, meglepődhetnek, hogy egy kararktikus bossharccal kezdődik a játék és nem érthetik az utalásokat. Tehát lényegében maradnak azok, akik ismerik az első részt, de már eltelt egy-két év, hogy letették a kontrollert / billentyűzetet. Ez nagyjából a narratívával is összeáll, és az ismerősséget szépen egyensúlyozza a frissességgel, én szerencsére pont így találkoztam vele. Nem érzek olyan erős előrelépést, de az biztos, hogy piszok jól szórakoztam vele.

Amit esetleg még érdemes lenne kiemelnem, az a helyi co-op lehetőség, ahová négy játékos is be tud csatlakozni, illetve a feloldható kosztümöknek köszönhetően már a legelejétől játszhatunk mindenféle más karakterrel (sajnos a sztori erre nem reagál, hiába választunk női karaktert, az NPC-k továbbra is Juan-ként hivatkoznak ránk). Mindez egy kis extra variációt és szórakoztatást dob a meglévő formulába kezdőknek és veteránoknak egyaránt.

Remek kis játék, de nem olyan kihagyhatatlan, mint az első rész. Ha még nem volt meg, előbb azt érdemes kipróbálni.