1. oldal

Bár nagyszerű alkotásból szerencsénkre bőven akad annyi, hogy mindenki megtalálhassa valamennyi művészeti ágban a maga kedvenceit, a jelképpé vagy fogalommá nemesedett remekművek igen ritkák. Különösen igaz ez a videojátékokra, hiszen a szcéna mindössze negyvenkét éves múltra tekint vissza.

Bár a kicsivel több, mint négy évtized alatt több ezer program ajándékozta meg feledhetetlen órákkal a felhasználókat, az ilyen vagy olyan okból valóban fontos, és jelentős címek listája kényelmesen elférne egy A4-es papírlapon, és még csak apró betűvel sem kellene szednünk őket. Kevés nagyobb tragédia érhet tehát egy a zsenialitás határán mozgó, de azt át nem lépő játékot annál, mint hogy rosszkor jelenik meg, és egy a maga kategóriájában abszolút elsőnek nevezhető mestermű árnyékában kell megküzdenie az elismerésért.

Ennél már csak az nagyobb csapás, ha a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt egy olyan cím kallódik el, ami kiadása első pillanatától fogva megérdemelte volna, hogy klasszikusként tiszteljék. Ez, amilyen ritka, olyan szomorú esemény.

A LucasArts utolsó, nem folytatás kalandjátéka, az azték és a mexikói kultúrát a film noirral és az Art Deco stílussal ötvöző Grim Fandango balszerencséjére 1998. október 30-án került a boltok polcaira, kilenc nappal az egy új korszak eljövetelét jelentő Half-Life előtt, így sorsa nem lehetett kérdéses. A kalandjátékok korszaka ezzel a sajnálatos bukással köszönt le.

Ugyan a sajtó imádta az egyedi látványvilágú film noir paródiát, és valóságos díjesővel halmozta el, valamint majdnem teljes volt az egyetértés a szakma képviselői között, hogy minden idők legjobb kalandjátékával állnak szemben, a vásárlóközönség már közel sem volt ilyen lelkes.

A játékosok pörgést akartak és nyers akciót, nem pedig szellemes párbeszédeket, és elgondolkoztató fejtörőket, így a Grim Fandangoból rendkívül kevés példány fogyott.

Bár a LucasArts illetékesei mindvégig azt nyilatkozták, hogy elégedettek a számokkal, ennek ellentmond, hogy ezt követően már csak a cég legnépszerűbb sorozatának, a Monkey Islandnek egy epizódját adták ki, majd végleg szakítottak a műfajjal. Holott, pár évvel korábban még a Sam&Max és a Full Throttle folytatásait is piacra tervezték dobni.

Az évek során, ahogy kissé lecsillapodott az FPS-láz, egyre többen fedezték fel maguknak a „legjobb játékok, amikkel senki sem játszott” listákon bérelt hellyel bíró címet. Így az nem hogy nem kopott ki a köztudatból, de egyenesen a point and click kalandjátékok letűnt érájának szimbóluma lett.

Így nem csoda, hogy amikor a játék írója és rendezője, Tim Schafer bejelentette, hogy cége, a Double Fine Productions a játék javított grafikájú, irányítású és hangzásvilágú változatán dolgozik, a hír nem hagyta hidegen a kalandjátékrajongókat.

2. oldal

Bár az ismert mondás szerint a halál mindenkit egyenlővé tesz, hősünknél, Manny Calaveranál senki sem tudja jobban, hogy ez hazugság. A jobb létre szenderült férfi ugyanis ahelyett, hogy a lelkek végső nyughelyéül szolgáló Kilencedik Alvilágban élvezné az örökké tartó pihenést, életében elkövetett bűnei miatt kénytelen a Halálügyi Hivatal ügynökeként olyan szolgáltatások és hasznos tárgyak eladásával tengetni mindennapjait, amik megkönnyítik a halottak dolgait a másvilágon.

Mivel azonban kuncsaftjai hozzá hasonló kétes alakok közül kerülnek ki drága kocsik, hajóutak, vagy éppen a négy évig tartó utat négy kurta percre rövidítő vonatjegyek helyett örül, ha egy sétapálcát rájuk tud sózni, mert azt, hogy mit kaphat egy halott, és mit nem, nagyban befolyásolja, hogy milyen életet élt.

Manny azonban megelégelve a helyzetét, egy nap úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a sorsát, és némi ügyeskedés árán ugyan, de megszerzi magának az eredetileg a Hivatal futtatott sztárjának, Domino Hurleynak egy kliensét.

A még csontvázként is rendkívül bájos Mercedes „a barátoknak csak Meche” Colomar valóságos szent volt életében, így különleges bánásmód illetné meg. Ám mint az hamar kiderül, szegény lány érthetetlen módon még a legelemibb juttatásokra sem jogosult. Szó szót követ, és Mannynek rá kell döbbennie, hogy egy olyan összeesküvés nyomaira bukkant, ami ha napvilágra kerül, alapjaiban forgatja fel a holtak világának mindennapjait.

A látszólag cinikus, ám a szíve mélyén tisztességes ügynöknél betelik a pohár. Elhatározza, hogy kerül amibe kerül, de megmenti Meche-t a rá váró nehézségektől, és lerántja a leplet volt munkaadói kétes üzelmeiről.

A váratlanabbnál váratlanabb fordulatokat vevő történetben fontos szerep jut még egy, a Hivatal aljasságai ellen küzdő föld alatti gerillamozgalomnak, egy autómániás, leginkább egy bucira vert medvéhez hasonlító, nem túl okos démonnak, valamint egy a szálakat a háttérből mozgató, elvetemült kurafinak, aki a jobb sorsra érdemes elhunytak munkájának gyümölcséből akarja biztosítani meg nem érdemelt jólétét.

A játék amellett, hogy folyamatosan fent tudja tartani a feszültséget, hallatlanul szórakoztató, bár ezt a Schafer munkáit, vagy a LucasArts kalandjátékait akár csak felületesen is ismerőknek aligha kell külön kiemelni. Manny szellemes egysorosai és megjegyzései önmagukban garantálják a jó hangulatot, amire a vígjátékba illő, csattanókkal gazdagon megtűzdelt dialógusok, valamint a karakterek teszik fel a koronát.

Még a legutolsó mellészereplő is saját személyiséggel bíró, egyedi figura, a fontosabb főhősöket pedig nem lehet nem szeretni. A forradalmi hevülettől égő Sal, a bumfordi Glottis, a kényszerből hőssé váló Manny, és vidám, jóindulatú Meche sorsa egyetlen percig sem fog minket hidegen hagyni.

Persze, a humor önmagában egyetlen játékot sem tehet sikeressé, pláne nem klasszikussá. Elég csak a sikercímeket kifigurázó, ám összességében csúfosan elhasaló Eat Lead: The Return of Matt Hazardra gondolnunk, ami bár alaposan megdolgoztatja a rekeszizmokat, játékként még a gyenge közepes is dicsérő jelző rá. A LucasArtsnál ügyködő szakemberek pontosan tudták, hogy egy kalandjáték minőségét a fejtörők még az atmoszféránál is jobban meghatározzák. Ezért kemény, helyenként kissé kifacsart logikát igénylő, de némi agymunka után megoldható rejtvények tucatjait kell megoldanunk, ha látni akarjuk a történetet lezáró bejátszást.

A feladványokon érződik, hogy egy olyan korból származnak, amikor az emberek kihívásokat keresni ültek le a gép elé, nem pedig azért, hogy három gomb lenyomása után egy virtuális trófeával legyenek gazdagabbak. Éppen ezért, akik úgy érzik, hogy nem tudnak időt szánni arra, hogy elejtett félmondatokból, és indirekt utalásokból bogozzák ki, mit is kell tenniük, jobban teszik, ha messziről kerülik a játékot.

3. oldal

A játéksajtó tehát nem tévedett tizenhét évvel ezelőtt, és teljes joggal emelte piedesztálra Schafer alkotását. Az igazi kérdés így nem az, hogy a Grim Fandango jó játék-e, hanem hogy jogosan szerepel-e a remastered szócska a címben, vagy pedig közönséges pénzlehúzással állunk szemben.

A válasz nem egyértelmű. Én személy szerint elégedett voltam az alaposan feljavított karaktermodellekkel, az előd borzasztó irányítási rendszerének átdolgozásával, a Melbourne-i Szimfonikusok csodás muzsikájával, a kilencvennyolc oldalnyi, történetben való előrehaladásunkkal megnyitható koncepciórajzzal és Tim Schafer, valamint több, a LucasArtsos változaton dolgozó fejlesztő audiokommentárjával.

Akadnak majd azonban olyanok is, akik még ennél is naprakészebb grafikát várnának el a pénzükért cserébe, bár véleményem szerint a fejlődés bőven van olyan mértékű, hogy senki se köthessen bele abba a ténybe, hogy valóban az 1998-as eredeti egy komoly ráncfelvarráson átesett kiadásával áll szemben. Aki kételkedne ebben, az bármikor visszaválthat az új évezred előtti vizuális megjelenítésre, és összehasonlíthatja magának az akkori, és a mostani látványvilágot.

De igaz ami igaz, ha valami érthetetlen ok miatt a látványt tartjuk a legfontosabbnak egy LucasArtsos kalandjátéknál, és a finnyásabbak közé tartozunk, könnyen lehet, hogy kicsit becsapva érezzük majd magunkat. Körülbelül a harmadik poénig, utána megbékélünk a dologgal és hagyjuk, hogy beszippantson minket Manny Calavera kalandos története.

Mindent összevetve a Grim Fandango nem csak az új köntös miatt mondhatja el magáról, hogy nem fogott rajta az idő, és megmaradt annak, ami eredetileg is volt: az egyik, ha nem a legjobb point and click kalandjátéknak, ami bátran ajánlható mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik a műfaj iránt. Hiszen aki még nem vett részt a holt lelkek négy évig tartó vándorútján, annak itt a lehetőség hogy bepótolja, amit eddig ilyen vagy olyan okból elmulasztott, aki pedig egyszer már a végére ért a nagy utazásnak, az alighanem szívesen nosztalgiázna egy kicsit.

Már csak azért is, mert a készítők kommentárjaiból számos érdekességet tudhat meg. Remélhetőleg a történelem nem ismétli meg önmagát, és a program elég jól fogy ahhoz, hogy a Double Fine Productions gárdája a LucasArts többi kalandjátékát is kiadja. Így ha minden jól megy, egyfajta megkésett igazságtételként a Grim Fandango felújított változata elődjével ellentétben, nem egy korszak végét, hanem annak második virágkorát hozza majd el. Az egyetlen oka annak, hogy nem kap maximális pontszámot az, hogy elviekben nem zárható ki, hogy valamikor még megjelenik egy ennél is jobb kalandjáték.

Értékelés: 9.9/10

Platformok: PS4, PS Vita, PC

Tesztplatform: PC